Csorba tükör és füst - Madárevő

Samanta Schweblin: Madárevő

Bp.: Nyitott Könyvműhely, 2010

Nem, nem. Nem Sylvesterről és Csőrikéről lesz szó a madárevés ellenére.

Korlátozottan vagyok novellafogyasztó, ami egy olyan személytől, akit a Galgóczi emlékszobának is helyet adó kastélyban dolgozik, több, min bűncselekmény. Egyszerűen nem nagyon elégítenek ki az olyan történetek, amelyek azelőtt véget érnek, mielőtt belelendülnék az olvasásukba. Belátom, az is zseniális, ha valaki egy komplett sztorit tud összedobni néhány oldalba, de szeretek elveszni oldalak százaiban. 

Annak idején még én tettem be a kosárba Samanta Schweblin elbeszéléseit tartalmazó kötetet, hogy megvegyem a könyvtárnak, így illett elolvasni. Nem volt nehéz dolgom. A könyv könnyen olvasható, az írások szellősek, igazából 100 oldalt sem tennének ki normál nagyságú betűkkel és sortávval. Maguk az írások nem rosszak, sőt mondhatni jók. A XXI. század fájdalmát énekli meg, annak mindent fejre állító paradoxonjaival. Szürreális világot mutat, ahol egy szereplő sem százas. Kicsit olyan, mint Gaiman Tükör és füst-je, igaz annak szépsége nélkül. A füst itt is jelen van, csak a tükör csorba. Ez nem azt jelenti, hogy Schweblin műve rossz, hanem azt, hogy más. A fantasztikum itt kevésbé optimista, inkább cinikus. A családi drámák mesékkel keverednek, előbbire a "Télapó ma nálunk alszik", utóbbira a "Pillangók" a példa. Kétségkívül jó tollú hölggyel van dolgunk, akitől érdekes lenne egy nagyobb formátumú regényt olvasni. Talán lesz rá majd lehetőség, hiszen vannak már regényei, kérdés lesz-e magyar kiadásban is? A pszichológiai fejtörőket szerető olvasók figyelmébe mindenképpen ajánlandó, némi kísértethistória beütéssel. Viszont ne számítson senki nagy nevetésekre, ezek szomorú sztorik.

A kötet kiadása kifogástalan, a borító a spanyol eredetivel azonos. 

Osztályzat: Hét megrágott kanári a tíz megrágott kanáriból.

A beteljesületlen ígéret - LoveStar

Andri Snaer Magnason: LoveStar

Bp. :Gondolat, 2012

Gondolom nem sokan olvastak eddig izlandi regényt. Nos, én sem. Már csupán emiatt is kíváncsi voltam a LoveStar-ra, meg amiatt is, hogy szeretem azt a témát, amit a fülszöveg ígért. Hogy mit kaptam? Néhány kifejezetten klassz humoros oldalt és sajnos egy kellően nem megírt történetsort. Fantasztikus ötletekkel vegyes borzalmasan sovány sztorit. Nincs még igazi főszereplője sem a regénynek, vagyis inkább kettő is van. Egyikük a címadó LoveStar, a géniusz zseni, akit a saját ötleteinek foglya, elvonva őt családjától és szeretteitől. Ő találta fel az emberi kommunikáció új fajtáját, melyben minden ember minden funkcióját és érzékszervét képesek befolyásolni, ezzel reklámfelületté, rikkanccsá téve bárkit. Vállalkozássá silányította az emberiség minden fontos eseményét a haláltól a születésig és a szerelemig. A fogyasztók megszerzése minden erkölcsi törvényt átírt, mindenki célszemély, aki neki megfelelő reklámokat, műsorokat és párt kap. 

A másik főszereplő egy átlagos fogyasztó Indriði, egy hétköznapi izlandi halevő, akinek boldog fogyasztói létét hirtelen tönkreteszi, hogy szerelmét egy vadidegennel kalkulálja össze LoveStar tévedhetetlen és mindenki számára a tökéletes társat kiszámító cége, az InLove.

Számomra úgy tűnt, hogy Magnason sok remek kis szkeccset szedett össze, melyeket aztán így-úgy sorba rakva valahogy összekötött. Az író igazán ott alkotott nagyot, ahol a groteszk kibuggyan belőle, mint részegből a reggeli. Igazán humorosak azok a részek, melyek a jövő piacgazdaságát és marketinges ötleteit mutatják be. Zseniális, ahogy a beépített titkos kémek/marketingesek  a társalgások közben folyton az emberre akarnak tukmálni valami kacatot. Azért nézzünk egy példát, a titkos ügynökök működésére:

"Család:

- Hogy van anyukád?

- Jól, remek életbiztosítása van a LoveLife-nál kötötte...

Művészet:

- Mi a véleményed Jónas Hallgrimsson verséről?

- Vajon miféle életbiztosítás létezett a 19. században? A LoveLife akkor még nem alakult meg...

Sport:

- Jó volt a tegnapi meccs.

- Igen, szegény Felix, szalagszakadás, vajon a biztosítása kiterjedt rá? Majd megnézem a LoveLife-ban. Te is náluk kötöttél, ugye?"

Ahogy Magnason a halál elüzletiesítését írja le, az már egyenesen bizarr. Szóval volt itt muníció az igazán jó regény megírásához, de azért nem merném annak mondani. Nem éreztem, hogy kerek egész lenne a sztori. Valahol ott pattant el nálam a húr, mikor megjelent a Csúnya Rossz Farkas és teljesen tönkre vágta addigi várakozásaimat. Ez a momentum már nem abszurd volt, hanem oda nem illő. A regény számomra ígéret maradt, amely be nem teljesedett.

Osztályzat:
6 csúnya rossz farkas a 10 csúnya rossz farkasból.

Ben Elton: Vakvilág

Bp.: Alinea, 2011

Ben Elton könyve igazi csemegének ígérkezett számomra. Hogy miért? Egyfelől rajongója vagyok az antiutópiáknak, igyekszem minden disztópiáról írt könyvön átrágni magam és minden olyan kötet, mely visszatükröz valamit azon meggyőződésemből, hogy a mai világ genny és fenntarthatatlan, örömet okoz. Másfelől nálam a humor csúcsa a Fekete Vipera sorozat, melynek Elton volt a forgatókönyvírója. Ha valaki nem ismerné a Fekete Viperát (érdemes a 2. évaddal kezdeni, mert az első nem az igazi), hát az sürgősen pótolja, mert amit abban Rowan Atkinson, a zseniális Baldrick, alias Tony Robinson majd a későbbiek során Hugh Laurie és Stephen Fry alakít, az eszement. Szóval olyan vehemenciával vetettem rá magam a karmazsinvörös könyvre, mint a TV2 sztárocskái Byealexra. Igaz némileg több jóindulattal. Nem lehetett nem érezni benne az 1984 és a Fahrenheit 451 zamatát és füstös mellékízét. A humor nem hiányzott a kötetből, szó se róla. Azon majdnem meghaltam, mikor lefestette, hogy az állam kijelenti: mostantól mindenki celeb és híresség lesz. Csak egy dolog volt, ami nem tetszett. Sőt tulajdonképpen nem nem is a tetszéssel volt a gond.

Ben Elton nagy élvezettel nyom fricskát az egyház orra alá, ez már kiderült a Fekete Viperából is. Ami nem feltétlenül baj, mindenki kell, hogy kellő cinizmussal álljon a dolgokhoz. Azonban eme regényt számomra teljesen hiteltelenítette, hogy kitárulkozó modern bulvárosodó világunkat még mindig az egyháztól félti. Azért - az amúgy is túlságosan befeketített - inkvizíció kora már régen leáldozott és manapság a szabadság és demokrácia nevében többeket ér erőszak, mint a kereszténység nevében. Őszintén szólva az egyház maradt mára az egyetlen olyan intézmény, ami úgy ahogy ellenáll az agyrémnek, amit civilizációnak és nyugati világnak csúfolunk. Ben Elton azonban nem átallja az általa felvázolt tömegtársadalmat a vallás vezetése alá tolni. Aki szerint ma az egyház jelenti a veszélyt az emberekre, az szerintem vagy teljesen vak, vagy szimplán kiszolgálja a keresztényellenes ideológiákat. Komolyan azt akarta beadni az olvasónak, hogy egy pap erőszakolja rá az emberekre, a nyilvánosság előtti nemi életet, és hogy a gyereknek a Happy Meal nevet adják, mert a Pisti nem elég csillogó?

Szóval a remek történetet sikerült egy számomra teljesen érthetetlen idegen köntösbe öltöztetni, és ezt még az időnként fergeteges humor sem tudta számomra kárpótolni. Talán rosszkor olvastam és valószínűleg 10 éve lenyűgözött volna. Csak mostanra elegem lett a maradék értékek további erodálásából.

A regény története nyolcas (ami egyébként nem csak a szerző érdeme, mert szinte egy az egyben koppintás korábbi antiutópiákról), a „látvány” erős hatos, a humor nyolcas, a hihetőségskálán azonban nálam hármas alá. Kár érte.

Összegezve a pontszám: 6/10