Könyvajánló: A bértollnok Ady

Szabadkőműves béklyóban:

Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) 

Raffay Ernő

Bp.: Kárpátia Stúdió, 2013

Ady Endre: A csillagok csillaga

               

Sohse hull le a vörös csillag:

Nap, Hold, Vénusz lehullott régen

S ő dölyföl a keleti égen.

Sohse vörös a hulló csillag:

Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt,

Szeszélye az égi világnak.

Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig,

Ezer eséssel, ezer jajjal:

Egy csillagból is jöhet hajnal.

Vörös csillag, ragyogj és trónolj,

Mióta ember néz az égre,

Vörös csillag volt a reménye.

Raffay Ernőt először a 90-es évek közepén olvastam, mikor kezembe került a Trianon titkai című műve. Raffay méltatlanul mellőzött személy manapság, akit legfeljebb könyvekről ismer az ember, holott azon kevés politikus közé tartozik, akik a rendszerváltozás után tettek is valamit a Magyarországot fojtogató ellenséges gyűrű felszámolásáért. Ha valaki nem tudná, Raffay komoly szerepet játszott abban, hogy Magyarország fegyvereket szállított a Szerbia ellen fellázadt Horvátországnak, mint honvédelmi államtitkár. Aztán a Kalasnyikov-ügy után - mivel többször is szorgalmazta a Trianoni béke revízióját -, lassan partvonalon kívülre szorult.

Raffay az utóbbi években leginkább a szabadkőművesek szerepét kutatja a XX. század eleji Magyarországon, mely során belebotlott nagy költőnkbe, Ady Endrébe. 

Mélyen megrázó az a kép, amit Raffay elénk tár: az újságíró Ady felületes bértollnok, aki egy fokkal sem különb, mint azok a mai firkászok, akik oly sok sajtóterméket látnak el propagandájukkal. Olyan ez, mint amikor a hősszerelmes hirtelen rádöbben, hogy az imádott lény mégiscsak egy egyszerű lány, a földi ember minden hibájával és esendőségével. Szomorú így látni, de azért még mindig jobb, mint elvenni valakit, akit nem is ismerünk. Ady romlott ember volt, akit baráti körei vittek züllött alakok és -ma már nyilvánvaló-, káros eszmék irányába, hozzájárulva ezzel a Dunai-Monarchia, és az ezzel szimbiózisban élő történelmi Magyarország elpusztításához.  

Emellett persze zseniális költő is volt. Az irodalom az utóbbit tartja fontosnak, az etikatanár az előbbit. Etikából Ady sosem lesz érettségi tétel, míg magyar irodalomból kétségtelenül az marad. Az viszont egy másik kérdés, hogy esetleg nincsenek-e, nem voltak-e olyan költőink, olyan íróink, akiket a modernista/progresszív agresszivitás sírba lökött, noha érdemesek lennének az olvasásra. 

Ady életmódja miatt képtelen volt kilépni abból a körből, amelybe belekerült, ez a kör pedig Raffay levéltári kutatásai szerint zömében erkölcstelen életmódot fojtató egyénekből állt, akik származásilag zsidók (ráadásul   a tradicionális magyar életmódot megvetettő zsidók) és világnézetileg progresszívek voltak. A progresszív politikai áramlatot általában a "jók" közé hajlamos besorolni a közvéleményformáló média.  Érdemes azonban elolvasni - az egyébként szintén zsidó - Jonah Goldberg Liberálfasizmus című kötetét, amely a progresszíveket tartja a világ első totalitárius politikai csoportjának! 

[Megjegyzés: Érdemes ezt a kis cikket elolvasni a könyvről, amely a Magyar Hírlapban jelent meg, roppant tanulságos!]

De visszatérve Adyra! A könyv figyelmeztet, hogy mind tankönyveink, mind lexikonjaink mind a gondolkodásunk még mindig abból a kútból merítenek, amelyet a baloldal (nevezze magát kommunistának, modernnek, progresszívnek, szociálliberálisnak, liberálisnak [bár ettől szegény Széchenyi nyilván forog a sírjában]) ásott ki nekünk. 

Raffayra majd rá fogják aggatni, hogy antiszemita. Olvassák el a könyvet. Nem az. A kutatásait osztja meg és ezeket fűzi értelmes lánccá. Lerántja a leplet azokról a magyarokról is, akik hatalommániából csatlakoztak a szabadkőművesekhez (Jászi!) és méltat olyan zsidót és szabadkőművest is, aki nem játszott a felforgató csoportok kezére. 

Nem könnyű olvasmány és nagyon fájdalmas azoknak, akik szeretik Ady verseit. Ám szükséges, hogy a múltunkat és elsősorban az 1848-tól kezdődő eseményeket újragondoljuk, rendszerezzük és kiigazítsuk. Sok rosszból majd jó lesz és sok makulátlan hősünk fog kevésbé előnyös lámpafény alá kerülni, de ez nem baj. Hitelesebb lesz és igazabb. Hamarosan eljön az idő, amikor majd Petőfi következik (róla hamarosan én is írok terveim szerint) és egész 1848-49. Ki kell majd mondani, hogy A Forradalom nem jó, hanem rossz, hiszen gyorsan radikális változást akar, ami sem a történelemben, sem egy élő organikus szervezetben nem hasznos és rendszerint pusztulással jár. Nem elég csak a kommunista éra által kimazsolázott "tényeket" kellene újra és újra eldarálni a magyar történelem hőseiről vagy irodalmárairól. El kell fogadni, hogy egy Habsburg-párti főnemes "labanc" lehetett ugyanolyan magyar belül - sőt akár különb! -, mint egy "kossuthiánus". El kell fogadni, hogy egy Petőfi lehetett egy francia forradalmi propaganda által megvezetett alak, aki nem ellenségei miatt bukott el a választásokon, hanem mert tökéletesen alkalmatlan lett volna felelős döntések meghozatalára. Aki nem hiszi el, hogy Petőfi milyen arrogáns volt saját választóival szemben, olvassa el ezt: Petőfi propagandabeszéde a szabadszállásiakhoz. Melyikünk szavazna egy ilyen minket és őseinket gyalázó öntelt hólyagra?

Raffay logikája kérlelhetetlen, nehéz lesz belekötni bárkinek a túloldalon. A szerző ugyanakkor leírja azon pillanatokat, mikor Adyban időnként feltámadt a magyar lélek, amikor menekülni akart a maga köré szőtt pókhálóból, újra és újra sikertelenül. Ady nagy költő volt, ez vitathatatlan. Emberileg nem volt az. Sajnos ez is vitathatatlan. Ellentétben a közhiedelemmel a költők és írók nem látják a jövőt, nem látnokok. Pusztán emberek. Olvassuk, szeressük őket, de ne majomszeretettel, hanem kritikával. 

Mert az ő csillaga fog örökké fennen ragyogni, és szerencsére nem a vörös csillag.

A kötet teljesen friss, június 1-től került a polcokra.
Pontszám: 8/10

Első világháborús felelősség kérdése új megvilágításban

McMeekin, Sean: The Russian Origins of the First World War. 

Cambridge, 2011.

Még 2011-ben jött ki egy orosz levéltári dokumentumokra hivatkozó meglepően újszerű kiadván, amely az I. világháború felelőségét is kimerítően tárgyalja, ráadásul eddig fel nem használt források segítségével.[1] Sean McMeekin elsősorban az Oszmán birodalom témakörében jeleskedik, de e téma perifériájaként orosz levéltárakban is kutakodott, mint például a Orosz Állami Hadtörténeti Levéltár (RGVIA) és a Orosz Birodalmi Külpolitikai Levéltár (AVPRI). Ezen kutakodásai között talált több olyan dokumentumot, amelyek átírják azt a hagyományos nézetet, amely például az orosz külügyminiszter, Szazonov emlékiratain alapul.

A hagyományos nézőpont olyannyira átitatta a történetírást, hogy még a XXI. Század elején is ugyanazokat a kliséket veszik elő, amit az 1920-as években megállapítottak a győztesek:

- Szerbiának nincs köze/alig van köze a merénylethez, melyet egyébként is a monarchia állampolgárai követtek el.

- Az osztrák-magyar állam ultimátuma elfogadhatatlan volt.

- Németország akarta a háborút, így biankó csekket adott szövetségesének, amely élt a lehetőséggel.

Ennek oka elsősorban az, hogy végtelenül kényelmes a nyugati világ számára. A II. világháborút Németországhoz kötni annyira egyszerű, hogy akkor már miért ne lehetne egyben az első háború felelősségét is ott tartani.[2]

Talán 12 évvel 2001. szeptember 11. után ideje lenne átgondolnia, hogy ha az USA jogosan indított háborút Irak és Afganisztán ellen a terrorizmus pártolásáért, akkor az Osztrák-Magyar Monarchia szintén jogosan tartotta casus belli-nek a trónörökösének meggyilkolását. Vagy ha ez utóbbi nem volt jogos, akkor Amerika támadása sem! Harmadik lehetőség nincs. Már csak ezért is vizsgálni érdemes, hogy az a tradíció, mely szerint a Nagy Háború felelősei kizárólag német illetve osztrák-magyar körökben keresendők.

McMeekin kötete felhívja a figyelmet rá, hogy az Orosz birodalom igencsak agresszív állam volt – sokkal inkább, mint a Monarchia -, ráadásul külpolitikáját az a Szaonov irányította, aki Konstantinápoly elfoglalásáról álmodozott. Nem mintha ez új lett volna az orosz külpolitikában. McMeekin szerint azonban Szazonov kellően ravasz volt ahhoz, hogy a franciákat, akik eredetileg nem akartak a Balkánért világháborút kockáztatni, beleugrassa abba. Szazonov emlékiratait a szerző több fontos ponton hitelteleníti, bebizonyítva, hogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy azt utólag leírta. Olyan egyértelmű, de leírva mégis a nyugatiak számára minden bizonnyal új dolgot is kimond, hogy természetesen Németország és a Monarchia militarista államok voltak (utóbbin én azért vitatkoznék), de bizony az Antant hatalmak is! Szazonovék McMeekin szerint tudatosan rángatták Európát egy nagy háborúba egy kellő időben megindított titkos mozgósítással (amely nem lehetett olyan titkos, hogy ne érje kihívásként a Schlieffen-tervvel kényszerpályán lévő németeket), amely aztán dominóként hozta magával a mozgósításokat és a kataklizmát.

Úgyhogy bármennyire is szidják az egyébként valóban felületes és kalandor Pozzit,[3] mégis úgy tűnik rátapintott (vagy inkább ráhibázott) a valóságra: Oroszország kezdte meg az I. világháborút kirobbantó mozgósítási hullámot. Igaz a pontos dátumot nem találta el, hiszen Pozzi a titkos mozgósítást július 24-re tette,[4] a McMeekin által megállapított 25-e helyett.[5]

Így viszont egész más színben tűnik fel az ominózus kijelentés, melyet 24-én délelőtt az orosz külügyminiszter az osztrák-magyar nagykövetnek a szerbeknek átadott ultimátum ügyében: „Tudom, miről van szó. Háborút akarnak Szerbiával!... Tűzbe borítják Európát.”[6] Úgy tűnik Szazonov ezután döntötte el a mozgósítás – és ezáltal – a háború elindítását.

Hogy az oroszok azonnal nem egy Monarchia, hanem egy totális háború kezdetét döntötték el, az abból is kitűnik, hogy a délután 15 órakor összeülő minisztertanács elhatározta 4 katonai körzet és a fekete-tengeri, valamint (!) keleti-tengeri flottájának mozgósítását az események alakulásától függően.[7] Azt talán aligha kell magyarázni, hogy a keleti-tengeri hajók mozgósítása nem a Monarchia ellen szólt! McMeekin azon felfedezése, hogy az orosz mozgósítás már 25-én titokban megkezdődött, megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy az oroszok döntöttek elsőként úgy, hogy itt nem lesz pusztán egy osztrák-magyar-szerb konfliktus. Ez azt is jelenti, hogy úgy érezték a néhány nappal korábbi francia-orosz csúcson kellő biztosítékot kaptak arra, hogy Franciaország is felsorakozik mellette.

Így egyértelműen összeomlik az álláspont, hogy Oroszország nem akart háborút 1914 nyarán, és Szerbiát igyekezett visszafogni egy túl heves elutasítástól az ultimátum kapcsán. Galántai azon megjegyzése könyvében, hogy bár nem ismertek az orosz és francia tárgyalások feljegyzései, mégis világos, hogy a két szövetséges ki akarta tolni az összecsapás idejét még jó pár évvel,[8] egész egyszerűen téves! Legfeljebb a franciákat megtévesztették az oroszok – megjegyzem Pozzi is ezt állította, így megint nem tévedett! -, de a medve kétségtelenül elindította a lavinát.

Igazán figyelemreméltó, hogy McMeekin orosz forrásokon alapuló könyve még mindig arra késztet egyes nyugati véleményezők elkenjék ezt a felelőséget, hiszen a kötetről recenziót készítő Lucien J. Frary azt az elképesztő konzekvenciát vonja le, hogy „…Szazonov idején az orosz vezérkar azt állította, hogy a mozgósítás egyenértékű a háborúval. Az általános mozgósítás tehát harci cselekmény volt a két német állam ellen. Ám az idő drága árucikk, és az orosz vezetésnek nem volt oka, hogy elhalasszák az elkerülhetetlent. [kiemelés tőlem].”[9]

Persze kérdés, hogy valóban elkerülhetetlen volt-e, elvégre 1914 előtt sokkal súlyosabb konfliktusok is voltak, amelyet a politikusok és diplomaták higgadtsága megóvott attól, hogy világháborúba torkolljanak. Mellesleg talán ezt a marxi filozófiából eredeztethető axiómát a történelmi sorsszerűségekről ideje lenne lassan száműzni oda, ahova való, vagyis a történelem szemétdombjára. A történelmet emberek „csinálják”, a döntéseket emberek hozzák, nincs itt semmi elkerülhetetlen, csak döntés van és következmény. Ráadásul, ha elkerülhetetlen volt, akkor a veszteseket miért ültették annyi éven át szégyenpadra és alázták meg elfogadhatatlan békefeltételekkel?

Mellesleg kíváncsi lennék, mikor jön el az idő, mikor majd eszébe ötlik valamelyik kutatónak, hogy a legnyilvánvalóbbra gondoljon: Szerbia felelősségére.

Magyarországon eddig nem nagyon hallottam a könyvről, arról pláne nem, hogy esetleg fordítás készülne belőle, pedig hát két kézzel kellene kapálóznunk bizonyítékok után, hogy végre lemossuk magunkról a bűnös nemzet képét...

---

[1] McMeekin, Sean: The Russian Origins of the First World War. Cambridge, 2011.

[2] McMeekin, p.43. Itt példát hoz egy új 2004-ben kiadott a háború eredetét taglaló műből, amely csak egyszerűen a német katonai vezetők világuralmát adja meg okként.

[3] Egy Ablonczy Balázzsal készült HVG interjúban került szóba, ahol Ablonczy leveszi róla a keresztvizet is, több-kevesebb joggal: http://hvg.hu/tudomany/20100603_trianon_ablonczy_balazs Letöltve: 2013.05.18.

[4] Pozi, Henri: Századunk bűnösei… ford.: Marjay Frigyes. Bp., 1936. p. 26.

[5] McMeekin, p. 63.

[6] Galántai József: Az I. világháború. Bp., 2000. p.113.

[7] Galántai, p. 113-114.

[8] Galántai, p. 112-113.

[9] Frary, Lucien J.: Review of McMeekin, Sean, The Russian Origins of the First World War. H-Russia, H-Net Reviews. February, 2012. Interneten: http://www.h-net.org/reviews/showrev.php?id=34716 Letöltve: 2013.05.18.

Jövőnk: Made in Japan

Itó Projekt (Itó Szatosi):

</Harmónia>

Bp. : Ad Astra, 2012. 312.o.

Nem vagyok a japán kultúra nagy rajongója, úgyhogy egyszerre vártam (mint disztópia) és egyszerre tartottam (mint japán) a Harmónia címet viselő futurisztikus lélektani krimitől, amely így utólag igazi gyöngyszem. Gyöngyszem, de nem egy a sok egyforma gyöngyből álló gyöngysoron, hanem egy különleges darab, egy fekete a sok fehér mellett. A könyv cuki kis borítója egy vérszomjas ragadozót takar, amely hangulatával beborítja az olvasót és képes belőle kiszívni azt a kis derűt és jó hangulatot, ami még fellelhető a mi modern utópiánkban. Kevés ilyen megragadó atmoszférájú kötet bolyong a mai könyvpiacon, és ez az atmoszféra mélységesen nyomasztó. Kemény kis regény ez. Barbie babáknak semmiképpen sem ajánlott és olyanoknak sem, akik képtelenek a szomorú reménytelenséget kívülről, kellő távolságról nézni.

Itó Szatosi (Az Itó Projekt felvett álnév) egy mérhetetlenül boldogtalan szép új világot tár elénk, amely belefullad az egészég és a politikai korrektség óceánjába, olyan jövőt dob ránk, amely sterilizáltságával és gondtalanságával öli meg az emberi tudatot szép lassan. Az uniformizált világ mostanában sok disztópia témája – legutóbb Ben Eltonét olvastam -, nyilván nem ok nélkül ragadja meg az írókat ez a lassan valóban alakot öltő rémkép. Szatosi főszereplője, az elektronikus visszaemlékezéseken keresztül megismert Kirie Tuan ebből a közegből menekülne két barátjával. Vezetőjük Mihie Miach kiterveli, hogy még azelőtt fellázad a ökormányok uralta világ ellen, mielőtt felnőttként belé telepítik a WatchMe nevű nanotechnológián alapuló rendszert, amely állandóan tájékoztatja a központi hatóságokat az egészségi helyzetéről és amely ezáltal uniformizálja az embereket. Minden ember ugyanakkora súlyú, magas, bőrszínű, stb. Mihie a lázadásnak csak egy módját tudja kitalálni, megsemmisíteni az egészségmániás világ által óvott értéket, azaz saját magát. A hármas öngyilkossági kísérlet azonban csak Miach számára sikerül, Kirie Tuan túléli és kénytelen szembenézni a sorsával. Azonban az ideálok világába atombombaként csap egy televíziós adás, amelyben egy titokzatos csoport azzal fenyegeti az emberiséget, hogy aki nem öl meg valakit egy héten belül, azt az összes emberre felinstallált egészségellenőrző rendszer segítségével likvidálják. Tuan, mint spirálcenzor nyomozni kezd, amely során érdekes felfedezésekre jut.

A kötetnek a már említett borús hangulata az első számú erénye, ebben alig akad párja. Az írói megoldások (időbeli ugrálás, html-es betoldások) már problematikusabbak a konzervatívabb könyvmolyok számára, bár nem tudom mennyi ilyen sci-fi fanatikus lehet… Különösen a HTML-ben kódolt részek azok, amelyek megriaszthatják a kötetet kézbe vevő potenciális olvasót, holott gyorsan hozzászoktam és a mű végén az egész értelmet kapott. Ezt az egyébként zseniális ötletet ezért kissé kétélűnek érzem. A karakterek árnyaltak (nem mintha sok lenne belőlük), az események végiggondoltak, logikai bukfencre nem emlékszem. Egyébként inkább filozófiai gondolatébresztő a könyv, mintsem kalandot kalandra halmozó izgalmas eseménytörténet. A feszültsége köti le az embert, amely minden oldalon árad.

Az Ad Astra kiadásai úgy érzem, hogy az ország legszínvonalasabb könyvei közé tartoznak nyomdászati és kötészeti szempontból. A Harmónia ugyan fűzött könyv, de eddig jól bírja a strapát. A borító érdekes, én a főszereplőt nem olyannak képzelem el, mint ott ábrázolva vagyon, de egyáltalán nem rossz. Szép és minőségi kiadvány lett.

Összességében igazán kiváló kötetet olvashattam, az ilyeneket tényleg érdemes kiadni és minden dicséretet megérdemel az a kiadó, amely ilyen fajsúlyos – és nem populáris – könyvet ad az emberek kezébe, nem valami agyonreklámozott bóvlit.

Osztályzat: Nyolc társadalmi pont a tíz társadalmi pontból.

8/10

Egy klasszikus újraolvasva

Herman Wouk: Zendülés a Caine hadihajón

(The Caine Mutiny)

Bp.: Gabo, 1991. 606 o.

Néha érdemes újra elővenni régen olvasott regényeket és megtapasztalni, hogy az egykori benyomás miként változik -ha változik- második olvasatra. Herman Wouk klasszikusát úgy 10-12 éve olvastam először és akkor a kötet háborús leírásai és a hajón való élet katonai élet bemutatása kötött le, míg a most katarzist hozó tárgyalási jeleneten szinte csak átsiklottam. Wouk könyve 1952-ben Pulitzer-díjat ért és a New York Times bestseller listáján előbb 32, majd újabb 15 hétig vezette, úgy, hogy a listán egyébként 122 hétig volt jelen. Általában nem értékelem túlságosan a bestsellereket, hiszen tele van Danielle Steel-féle ömlengésekkel, vagy Da Vinci kód-szerű megdöbbentésre építő művekkel. Wouk könyve nem ilyen. Maga a szerző nagyon hitelesen írja meg egy II. világháborús aknaszedő romboló tengerészeinek életét, akik ki vannak téve egy szolgálati szabályzatot önkényesen használó parancsnok zsarnokságának. A hitelesség nem meglepő, hiszen a szerző tényleg ilyen hajón szolgált a csendes-óceáni harcok során. Különösen érdekes, hogy az ember nem a nagy ütközetekben találja magát, hanem a sokkal gyakoribb hétköznapi bevetéseket: partraszálló csónakok kísérete, postaszállítmány, konvojkíséret, stb. 

A könyv érdekes abból a szempontból is, hogy nem egy főszereplője van, noha elsőre úgy tűnik. Willie Keith magasan a legtöbbet szereplő igazi "főszereplő".  Keith elkényeztetett srácból férfivá válik a szó nemes értelmében a kötet lapjain, aki képes kényes döntések meghozatalára is.  De ott van Maryk elsőtiszt, aki a zendülést ténylegesen levezeti, majd eltűnik a könyvben és nem tudjuk mi lett a sorsa. Vagy kétségtelen főszereplő - a tárgyalás utáni "ünneplésben" a védő meg is jegyzi, hogy ő az igazi főszereplője a történéseknek - Queeg kapitány. Queeg a kötet túlnyomó részében mint negatív hős van jelen, aki olyan esetekkel egzecíroztatja a legénységet, mint az eper-ügy. Ekkor a már érezhetően instabil parancsnok egy kiló eper eltűnése miatt az egész hajót végigkutatja. Aztán a végén mégis átérezzük és megértjük az ő helyzetét is.

A Caine története a döntésképességről, mint a felnőtté válás legfontosabb kritériumáról szól. A szereplők egy része - zöme - képtelen felelős döntés hozni, nem állnak ki társaikért, sem magukért. Mások igen, és vállalják az azzal járó jó vagy rossz következményeket. Emellett Wouk könyve pontos szatíra a bürokrácia útvesztőiről, hogy miként hoznak létre zsenik rendszert a hülyék számára, melyből lehetetlen kitörni, de voltaképpen nem is biztos, hogy ez baj.

Összegezve, remek könyv a II. világháború iránt érdeklődőknek és az élet dolgain merengőknek egyaránt, amelyet érdemes legalább egyszer, de akár többször is elolvasni. Mellesleg a könyvből remek film is készül, amelyben Humphrey Bogart játszotta Queeg kapitányt.

A könyvtár régi kétkötetes kiadását olvastam, amely fűzött, de mégis 22 éve egyben van, ami dicséretes. A borító a 90-es évek elejének megfelelően nem a mai látványelemekkel operál, egyszerű kivitel, az amerikai lobogó színeivel és egy hadihajó körvonalával. Célnak megfelel.

Pontozás: nyolc tábornoki csillag a tíz tábornoki csillagból.

8/10

Csorba tükör és füst - Madárevő

Samanta Schweblin: Madárevő

Bp.: Nyitott Könyvműhely, 2010

Nem, nem. Nem Sylvesterről és Csőrikéről lesz szó a madárevés ellenére.

Korlátozottan vagyok novellafogyasztó, ami egy olyan személytől, akit a Galgóczi emlékszobának is helyet adó kastélyban dolgozik, több, min bűncselekmény. Egyszerűen nem nagyon elégítenek ki az olyan történetek, amelyek azelőtt véget érnek, mielőtt belelendülnék az olvasásukba. Belátom, az is zseniális, ha valaki egy komplett sztorit tud összedobni néhány oldalba, de szeretek elveszni oldalak százaiban. 

Annak idején még én tettem be a kosárba Samanta Schweblin elbeszéléseit tartalmazó kötetet, hogy megvegyem a könyvtárnak, így illett elolvasni. Nem volt nehéz dolgom. A könyv könnyen olvasható, az írások szellősek, igazából 100 oldalt sem tennének ki normál nagyságú betűkkel és sortávval. Maguk az írások nem rosszak, sőt mondhatni jók. A XXI. század fájdalmát énekli meg, annak mindent fejre állító paradoxonjaival. Szürreális világot mutat, ahol egy szereplő sem százas. Kicsit olyan, mint Gaiman Tükör és füst-je, igaz annak szépsége nélkül. A füst itt is jelen van, csak a tükör csorba. Ez nem azt jelenti, hogy Schweblin műve rossz, hanem azt, hogy más. A fantasztikum itt kevésbé optimista, inkább cinikus. A családi drámák mesékkel keverednek, előbbire a "Télapó ma nálunk alszik", utóbbira a "Pillangók" a példa. Kétségkívül jó tollú hölggyel van dolgunk, akitől érdekes lenne egy nagyobb formátumú regényt olvasni. Talán lesz rá majd lehetőség, hiszen vannak már regényei, kérdés lesz-e magyar kiadásban is? A pszichológiai fejtörőket szerető olvasók figyelmébe mindenképpen ajánlandó, némi kísértethistória beütéssel. Viszont ne számítson senki nagy nevetésekre, ezek szomorú sztorik.

A kötet kiadása kifogástalan, a borító a spanyol eredetivel azonos. 

Osztályzat: Hét megrágott kanári a tíz megrágott kanáriból.

A magyar leviatán szivarhajón érkezik

Pintér-Pintér: A szivarhajó utolsó útja

Bp.: Agave, 2012

Meglepően friss ötlettel rukkolt elő egy fiatal magyar írópáros Pintér Bence és Pintér Máté, melynek alapötlete, hogy egy alternatív múltbéli jövőt rajzol fel nekünk. A regény az 1880-as években játszódik és a magyar történelem egészen másként alakult, mint ahogy ma ismerjük. Az 1848-49-es szabadságharc egy új csodafegyvernek köszönhetően magyar sikerrel zárult, miután a gépfegyver segítségével Görgei és Guyon legyőzték a Habsburg majd az orosz haderőt is és elfoglaltuk Bécset. A kialakuló új Európában a Dunai Konföderáció igazi nagyhatalom (még Egyiptom is az ő gyarmata), és Olaszországgal, Lengyelországgal, valamint Németországgal együtt erős ellensúlyt képez a többi ellenséges monarchiával (Oroszország, Francia-Spanyol Császárság és az Ottomán birodalom) szemben. Főhősünk Kossuth Csaba, a nagy Kossuth unokája, aki katonaként, majd afféle titkos ügynökként - meglehetősen béna titkos ügynökként - próbálja a Dunai állam biztonságát megóvni az ellenséges államok kémeitől és egy titkos szervezettől, amely a Konföderáció csodafegyverére a szivarhajóra pályázik. 

A szerzőpáros ötlete nem új, van már hasonló könyv, magyarul is jelent meg ilyen. Legismertebb kétségtelenül Scott Westrefeld Leviatán című ifjúsági regénye, amely újragondolva az I. világháborút mutatja be az olvasóknak nagyon ötletesen. De erről majd egy másik könyvajánlóban... De előzményként nyugodtan lehetne Vernét és Jókait is írni, utóbbi esetén mondjuk a Jövő század regényére gondolok. Egyes ajánlók azt írták, hogy ez egy afféle magyar James Bond sztori, de engem sokkal inkább a Verne regények világára emlékeztet, mind a karakterek jellegét, mind a történéseket nézve.

Hogy miként sikerült a regény? Egyáltalán nem rossz. A próbálkozás biztató, reménykedek egy még erősebb folytatásban. Ami talán hiányzik belőle az a feszültség, de hát végül is nem thrillernek írták meg. Szórakoztató a maga módján, főleg ha az ember kellő történelmi ismeretekkel rendelkezik (na nem kell túl sok hozzá azért) és mosolyoghatunk azon, bár úgy történt volna, ahogy itt áll. Ugyanakkor nagyon tetszett az is, hogy nem képzelték el Kossuth új államát egy tejjel-mézzel folyó Kánaánként és komoly problémákkal küszködik.

Ami nálam plusz egy osztályzatot ért az egész kötet osztályozása során, az a sok áldokumentum, amit idéznek a fejezetek elején. Nagyon ötletes és klasszul sikerültek. 

A kötés puha és fűzött voltáról inkább nem nyilatkozom, sajnos az Agave minden könyve ilyen (a fűzöttek közt azért a jobbak közé tartoznak), helyesírási hibára nem emlékszem,úgyhogy nem rossz a kiadás.

Összegzés: Egy nálunk újdonság erejével ható fiataloknak szánt minőségi könyvet kaptunk, amely kivitelezésében és történetében közepes, ötletekben azonban gazdag és kifejezetten szórakoztató. Márpedig ez utóbbi nem megvetendő dolog.  Így tovább, mert ha sikerül a történetet feszesebbre húzni, akkor ez egy egészen remek sorozat lehet!

Osztályzat: Hét szivarhajó a tíz szivarhajóból.

"Legyen rajta egy böszme nagy gyémánt" - Első törvény trilógia

Az első Törvény trilógia:

1. A penge maga, 2010

2. Miután felkötötték őket, 2011

3. A királyok végső érve, 2012 

Szeged: Könyvmolyképző

Annak idején a könyvtár számára elsőként véletlenül a trilógia második kötetét vettem meg. Így átkozódva szántam rá magam a kezdő epizód megvételére, mert fukar vagyok a könyvtár költségvetésével, de nem volt mit tenni, ezek után kénytelen voltam beszerezni A penge maga-t és a lezáró 3. kötetet is. Mindemellett meggyőződésem, hogy rég csináltam ekkora vásárt.

Az első törvény trilógia mellett számos okkal vagy ok nélkül felkapott sikerkönyv messze elmarad: a Twillight vámpírjai szénné égnének szégyenükben az olyan fickók mellett, mint "Véres kilences" Logen, vagy Kutyaember. A szürke ötven árnyalatában nincs annyi kötél, bilincs és bőrszíj, amennyit Sand dan Glokta ne használna el egy oldal alatt. 

Hihetetlenül nagy regényfolyamról van szó, amelyet a fantasy rajongói simán odatehetnek a Gyűrűk ura mellé és nem kell szégyenkezniük emiatt. Még egy utalás is van a 3. kötetben a Gyűrűk urának közismert: "A tábla készen áll, a bábuk mozognak" mondatára. Na jó, nem olyan magasröptű és szép, mint Tolkien műve. Nincs benne jó és rossz örök harca. Nincsenek benne Aragorn tisztaságú jellemek sem. Ez sokkal életszerűbb, szinte érezni az inkvizítort körüllengő szagokat az ember, mikor Glokta - ez a Dr House-ra igencsak hasonlító figura - munkába kezd. Bayaz, a trilógia mágusa sem egy földre szállt angyal, sőt az ember nem tudja eldönteni, nem maga a gonosz-e, egészen a végéig. 

A karakterek nagyon jók - mondanám, hogy szerethetők, de voltaképpen szinte az összes görény :D -, mindegyik megkapta a maga attribútumait, melyek vissza-visszatérő elemként görögnek végig a három könyv lapjain. A szokásos mondásaik mind egy-egy bölcsességek könyvébe való klasszikus. Maró öngúny és irónia az egész, a tragikumot is lágy selyembe öltözteti az író. És tényleg íróról van szó, mert Abercrombie 2000 oldalon keresztül komoly szinten űzte az irodalmat. Néha talán túlzások vannak a történetben, vannak kiszámítható fordulatok, de alig-alig volt olyan oldal, ahol ne húzódott volna mosolyra a szám. De citáljunk is egy kis részt, ahol Bayaz a mágus éppen az általa kreált királyt akarja kellően fejedelminek beöltöztetni (Bojler, nem bocsi: Spoiler!):

"- Nem! Nem! - csattant fel némiképpen ingerülten Bayaz. - Túl flancos, túl kifinomult, túl nagy! Ezzel a valamivel a fején alig tud majd megállni a lábán. Egyszerűnek kell lennie, őszintének, könnyűnek. Olyasminek, amiben akár harcolni is lehet.

  A királyi ékszerész sűrű pislogásba kezdett. - A koronával a fején fog harcolni?

  - Nem, maga ökör! De úgy kell kinéznie, mintha arra készülne. - Bayaz Jezal mögé lépett, lekapta a fejéről a fából készült koronamásolatot, és a fényesre csiszolt padlóra hajította. Aztán megragadta Jezal karját, és komoran bámult az újdonsült uralkodó tükörképére a válla fölött. - Ez itt egy harcos király a legnemesebb hagyományok szerint! Nagy Harod király egyenesági leszármazottja. Páratlan bajvívó, aki sebeket osztott és kapott, aki seregeket vezetett győzelemre, és tucatjával mészárolta le ellenségeit!

  - Tucatjával? - dünnyögte bizonytalanul maga elé Jezal.

  Bayaz mintha meg sem hallotta volna. - Aki éppen olyan magabiztosan ül a nyeregben karddal a kezében, akár a trónon egy jogarral. Olyan korona kell neki, amit páncélba öltözve is hordhat. Amit fegyverrel a kézben is hordhat. Most már érti?

  Az ékszerész lassan bólintott. - Úgy hiszem, uram.

  - Jó. És még valami.

  - Lordságodnak csak egy szavába kerül.

  - Legyen rajt egy böszme nagy gyémánt."

A három regény ráadásul mind hasonlóan magas színvonalon teljesít, nehéz lenne eldönteni, melyik a legsikerültebb. A párbeszédek a zsenialitás határát súrolják, tele van olyan beszólásokkal, mint: "Én a holtestére sem merném rábízni, hogy megállítson egy nyílvesszőt."

Az első törvény trilógia egyszerre játékos és kemény, véres és mosolyogtató, szenvedélyes és hideg logikára építő, megkockáztatom: remekmű.

Nagyon örvendetes, hogy a Könyvmolyképző ezúttal kiváló munkát végzett, hiszen a köteteket mind puha fűzött, mind keménykötésű - ha nem is olyan kemény, mint Fekete Métely - változatban kiadta. E mellé jön a fordító kiváló munkája, mert ha ilyen olvasmányos a magyar kiadás, az nem csak a szerzőnek, hanem Kamper Gergelynek is köszönhető. Nagy munkát végzett és a végeredmény kiváló. A borító tekintetében semmi extra, az eredeti angol kiadással egyezik. 

Összegzés: Ugyanolyan izgalmas és jó könyv, mint a Trónok harca sorozat legjobb kötetei, minden 18 év feletti cinikus olvasótársamnak szívből ajánlom. És nagy pozitívuma, hogy a Abercrombie tovább építgeti a megalkotott világot, újabb könyvei szintén abban játszódnak, ismert és kevésbé ismert karakterekkel az eredeti trilógiából. Bízzunk benne, hogy magyarul is kijönnek a nyomdából hamarosan.

Osztályozás: Kilenc darabolós Glokta inkvizítor a tízből. 

A trilógiának akadnak rajongói, akik illusztrálták is kedvenceiket - ezekből válogatok itt -, sőt voltak akik már filmet vizionálva elkezdték összeválogatni az álomszínészgárdát. 

Glokta és "hűséges" segédei 

A főszereplők egy másik elképzelés szerint

Egy utó(lsó) pia Anti! azaz antiutópia

Condie, Ally: Matched – Egymáshoz rendelve

Bp.: Ciceró, 2011

 

A Ciceró az elmúlt években szerintem a legjobb ifjúsági könyvkiadóvá küzdötte fel magát, olyan köteteket adva ki, amelyek nem csupán szórakoztatnak, hanem gondolkodásra is késztetik az azokat elolvasó fiatalokat. 

Világunk hangulatára jellemző az apokaliptikus és posztapokaliptikus irodalom előretörése az utóbbi esztendőkben, ide sorol be Ally Condie: Matched című műve is. A Matched egy katasztrófa után újjászületett világban játszódik, ahol bürokraták uralják a világot, ők döntik el statisztika és valószínűségszámítás alapján ki milyen munkát kap, ki kivel házasodik össze, mit eszik és hány évesen hal meg, mindezt a jólétért cserébe. Azonban, mint minden megvalósult utópiában itt is lassan szembesülünk azzal, hogy a jótékony fehér hótakaró alatt mégiscsak ott az álcázott pöcegödör.

Alapjában a történet szerelmi mese, amely a „szerelem mindent legyőz” alapelvét tartva szem előtt főszereplőnk, Cassia lelki vívódását mutatja be. A regény erőssége nem az út, amit a főhősnő bejár a társadalom tökéletes elfogadásától a lázadásig, hanem inkább az a világ, amelyet bemutat. A szerző láthatóan lányoknak szánta a művét, ugyanaz a két srác közti vívódás olvasható benne, amely a Csúfok sorozatban vagy Az éhezők viadalában. Hiába egy szelet egy lánynak sem elég úgy tűnik. Ebből adódóan disztópiának kissé túl nyáladzós és a keménység szikrái sem csillognak ebben az éjszakában.

A Matched egy 3 részes trilógia kezdete, hamarosan nekiesek a másodiknak, remélve, hogy a sztori amúgy sem túl sodró lendülete kitart (sajnos tartok tőle, hogy nem). A Matched nem éri el az Éhezők viadala szintjét, de még a Csúfok-ét sem, emellett vet fel jó kérdéseket, elég csak az eutanáziára, a világ uniformizálódására gondolni. 

A könyv megüti a kötészeti selejt színvonalát, lévén nem kötött, hanem fűzött, s így garantáltan szétesik, mint kezdő hiphop-os az első táncversenyén. A könyv borítója se nem szép, se nem csúnya, a mondanivaló világos és ha nem lenne ott az irritáló "bestseller" felirat, akkor talán nem is hánynék tőle.

Összegzés: 

Sablonos a történet, de a körítés kifejezetten jól sikerült, fogyasztásra mérsékelten alkalmas.

Osztályzat: Hat Miss Len csillag a tízből.

Testcserés támadás könyvben

Lissa Price: A testbérlők

Bp.: Agave, 2012. 328.p.

Bár a tavasz időjárási szempontból még várat magára, mégis a nappalok hossza csak nyúlik és már lehetőséget ad számomra a buszon való olvasásra reggel odamenet és délután munkából hazafelé jövet egyaránt. Lissa Price könyve már régóta a várólistámon volt, és végre ki sem volt kölcsönözve és időm is akadt rá. Három napi utazás alatt végeztem is vele. A könyv hátoldalán azt ígérik, hogy ez a kötet Az éhező viadala méltó örököse. Még nem írtam róla, de én szerettem Az éhezők viadalát, kedveltem a második részét és elfogadtam a trilógia záróepizódját, így kíváncsi voltam mit vált ki belőlem A testbérlők. Nem hoznám összefüggésbe Az éhezők viadalával. Ez sokkal inkább a Csúfokra hajaz. 

Nem új ötlet a testcserés támadás, láthattunk már ilyet bőven a filmvásznon, de könyvben is. Előbbiekre példa az Ál/Arc (amit nagyon szeretek és szerintem Cage legélvezhetőbb filmje, persze Travolta klasszisokkal jobb benne így is), a Testcsere vagy a pocsék Tökös csaj és Nem férek a bőrödbe, míg utóbbira Meg Cabot Airhead sorozata.

Szóval főszereplőnk egy világháború utáni világban él, ahol a felnőtt lakosságot kiirtották a biológiai fegyverek és csak a nagyon fiatalok és a nagyon idősek maradtak életben. A rokon nélkül maradt kiskorúakat intézetbe zárják, vagy kénytelenek a törvény elől hajléktalanként egyik napról a másikra élni. Ilyen Callie is, aki öccsével bujkál a rendőrök (könyvben marsallok) elől. Hogy testvérének orvosságot vehessen illegális "munkát" vállal egy laboratóriumban, ahol az idős és gazdag emberek fiatal testekbe költözhetnek át, mint bérlők, hogy újra élhessék fiatalságukat. Callie bérlője azonban nem csak szórakozásra áhítozik, hanem bosszúra, veszélybe sodorva ezzel mindkettőjüket. 

A címlap verzóján a thriller besorolást erősnek érzem, de lehetett volna, az alapanyag megvolt benne hozzá. Kicsit sajnálom, hogy a szerző egy ifjúsági regényt írt, mert ebből olyan igazi kemény thrillert lehetett volna kihozni, hogy húha. Több erotikával, több erőszakkal és egy sötét háttérrel igencsak ütős filmet lehetne forgatni belőle. Nem is igazán fantasy, ahhoz kevés benne az ilyen elem. Valami ötvözet, de akárcsak a bronz, ez egy jó ötvözet. Tetszett a felépített világ, annak minden ellentmondásával és kissé hihetetlen felépítésével, életszagú volt. Nem tetszett a főgonosz kissé képregényszerű alakja és az, hogy olyan klisék kerültek bele, amelyek nem adtak hozzá a sztorihoz és kiszámíthatóak voltak. Annak sem örültem, hogy a történet vége egy baromi nagy kérdőjel és nem fejeződött be a regény. A folytatások tapasztalatom szerint nagyrészt csalódások és nem érzem azt, hogy ezt az eseménysorozatot értelmesen lehet majd nyújtani.

Nagyon szép - az én ízlésemnek legalábbis - a borító, a Kis Vuk kerekesszékes főszereplőjével ellentétben itt van értelme a két különböző szemnek, hiszen kifejezi, hogy a testben két személy lakozik. A puha kötés sajnos gyűrődik, de egyelőre nem esett szét, noha sok olvasó kezében megfordult már. Sajnos helyesírási hibák akadnak benne, pedig ha én észreveszem őket, aki gyorsan olvasok, az már jelentős mennyiséget valószínűsít.

Összefoglalva erős könyv, amely megközelíti, de nem éri el Az éhezők viadalának első részét, de megelőzi a folytatásokat. Hét tarkóchip a tíz tarkóchipből.

7/10

Átverések vígjátéka - Ámokjáték

Sebastian Fitzek: Ámokjáték

Szeged: Könyvmolyképző, 2011

Tulajdonképpen csak azért kezdtem neki a könyvnek, mert lazításként két kemény diplomáciatörténeti kötet között kellett valami habkönnyű. Meglepően jó könyvnek találtam. A sztori feszes, nem ül le. Főszereplőnk Ira Samin John McClane és Csernus Imre közös lánya - szerencsére nem külsőre, hanem pszichésen -, akinek feladata kimenteni a túszokat egy halott szerelmét kereső és felkutatását követelő pszichológus kezei/stukkerei/bombái közül. Az éppen öngyilkosságra készülő túsztárgyaló nem tűnik éppenséggel kiváló választásnak a feladathoz...

A karakterek igencsak vázlatosak, de nagy jellemfejlődést nem is indokolt olyan sztoriban keresni, amelynek időtartama gyakorlatilag egy napra korlátozódik. Vannak benne olyan klisék, amiket ki lehetett volna hagyni (az egyik túszul ejtett természetesen Samin lánya), vagy olyan fordulatok, amiket hamar kitaláltam, de nem túl fájdalmasak és logikailag a helyükön vannak. Volt benne azért olyan húzás is, amit nem lepleztem le és tökéletesen meglepett. Esetleg a néha szélsőséges eseményeket/jellemeket lehetne felróni, mint nem hihetőeket, ám ezt ellensúlyozza a feszültség, ami árad a sorokból és így megbocsáthatóak. 

A vége kissé kiszámítható volt, rájöttem a beépített ügynök kilétére és kissé bornírtra sikeredett a befejezés, de végig szórakoztatni tudott. És ez ma már nagy szó.

A magyar szöveg világos, a fordító jó munkát végzett és nem érezhető, hogy eredetileg idegen nyelvű a könyv. A speciális német szlenget néhány lábjegyzet is segíti. A puhakötés puszta létét is gyűlölöm, aligha fogja túlélni a tizedik olvasót. Jó krimi mindent összevetve, megajánlom neki a hetes osztályzatot.

Osztályzat: 7 részeges John McClean a tíz részeges John McCleanből.

Egy tényleg démoni könyv

Suarez, Daniel: Daemon

Szeged: Könyvmolyképző, 2011

 

Szögezzük le, imádom az antiutópiákat. Mindig elmondom, hogy az 1984 és a Szép új világ elolvasása és megértése nélkül nem adnék szavazati jogot senkinek. Suarez könyve nem éri el ezek színvonalát, mindamellett jelentős könyvnek ígérkezik. Tulajdonképpen inkább anti, mintsem utópia, de valahogy a negatív jövőkép miatt mégis annak mondanám műfajilag, nem pusztán techno-thrillernek. A mondanivalója is aktuális és a sötét jövőkép olyan, hogy elviseléséhez kell némi pia. Jelentős regénynek egyelőre csak ígérkezik, hiszen a korszellemnek megfelelően a Daemon egy három kötetes trilógia első része. 

A három kötet a következő: 

Daemon (2006, Magyarországon: 2011), 

Freedom (2010, Mo.-n?) és 

Kill Decision (2012, Mo.-n?). 

Tehát teljes véleményt az egészről még nem adhatok, hiszen csak az első szeletét ettem meg a tortának, a másik kétharmad még okozhat kellemes vagy kellemetlen csalódást. A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor a számítógépek még a mainál is nagyobb mértékben uralkodnak felettünk, sőt éppen akkor kapcsolódunk bele, amikor át is veszik az uralmat a Föld felett. No nem robotok menetelnek végig New York utcáink, az uralomváltás szinte észrevétlen. Egy halott zseni, halála utánra időzítve – minthogy már nem felelősségre vonható - számítógépes vírusok segítségével (melyeket általa kifejlesztett népszerű játékok segítségével terjeszt el) beépül a gazdaságot irányító társaságokba. Saját kis stábot toboroz, informatikusokból, gyilkosokból, médiaszemélyiségekből, akikben az ambíció felülkerekedik az erkölcsön és eladják a lelküket a démonoknak. A kötet több szereplőn keresztül mutatja be a lassú uralomváltást, hol az első gyilkosságot kideríteni szándékozó rendőr, hol a pitiáner öncélú adatrabló bőrébe bújhatunk. Suarez elég jól adja vissza a különféle emberek motivációit, a karakterek között vannak kifejezetten érdekesek. A történetfelvetés remek, hiszen nem egy valóságtól elrugaszkodott jövőt vetít elénk, hanem nagyon is valóságosat. Félelmetesen valóságosat. Az informatikai háttér hitelességének megítélése nem dolgom, bizonyára az, hiszen a szerző eredeti szakmájába vág. Azoknak az olvasóknak, akiktől távol áll az ilyen műszaki eszmefuttatás, ezek a részek unalmasak lehetnek. A regény sok érdekes kérdést feszeget:

- a halál legyőzése az ember „digitalizásával”

- a számítástechnika, mint fegyver

- a kormányok feletti pénzügyi cégek diktatúrája

A baj, hogy választ – legalábbis az első kötet – nem ad, sőt tulajdonképpen még abban sem vagyunk biztosak, hogy ami történik az rossz-e, mivel Suarez az ellenkező oldal véleményét is tudtunkra adja.  Mondjuk ez kifejezetten elgondolkodtató. Szóval összegezve jó könyvről van szó, amely kicsit talán rétegkönyv és nem túl populáris. Mindenképpen olvasásra érdemes.

Osztályzat: hét számítógépes vírus a tíz számítógépes vírusból.

Olvasnivaló Húsvétra: A leghosszabb hét

Most a történelmi-könyvtáros blogom egy régi könyvajánlóját csatolom ide, icipicit átdolgozva. Közeleg a Húsvét, így eme ünnephez kapcsolódva még aktuális is a kötet, amely szerintem az egyik legjobb szórakoztató stílusban megírt mű a témáról.

Nick Page: A leghosszabb hét: Az igazság Jézus utolsó napjairól. 

Bp.: Kelly, 2009

A vallásos témájú könyvek manapság nem népszerűek, vagy amelyik igen, az kifejezetten arra utazik, hogy botrányt keltsen, ezáltal hódítva meg a liberálissá vált világ erkölcsöket hanyagoló és kigúnyoló olvasóit. Legjobb példa talán a Da Vinci-kód, amely egy rendkívül jó regény, de „pusztán” regény, és amikor történelmi igazságként fogadják el rácuppanó közönség elé odavetett - félig kitalált, félig igaz - tények halmazát, akkor mint történelemtanár kissé felmegy bennem a vérnyomás.

Ennek okán nagyon szkeptikusan vettem kézbe Nick Page könyvét, felkészültem rá, hogy Jézus minden lesz benne, csak fehér ember nem. És kiderült, néha jó ha az ember erőt vesz magán és olyat is elkezd olvasni, amivel szemben fenntartásai vannak. Nick Page könyve először is nem regény, hanem Jézus utolsó földön töltött hetének fantasztikus feszültséggel, alapos kutatómunkával, remek stílussal megírt története. Nagyon „ütős”, pestiesen szólva. Katolikus és keresztényszempontból van megírva, ami manapság már eleve ritka, ugyanakkor nyitott a modern kutatások eredményeire (amelyek egyébként egyre inkább hajlanak arra, hogy igen komoly történelmi magja van Jézus kereszthalálának). Több szempontból vizsgálja a történéseket az író, hol Kaifás, hol Pilátus, hol az apostolok bőrébe bújva. Ha van tíz könyv, amit nem tudtam letenni fél percre sem, akkor ez köztük van.

Page könyvében Jézusnak nincs kurtizánból lett felesége, nincs gyermeke sem, aki Franciaországba menekült, nincsenek benne titkos szervezetek, se templomos lovagok. Van benne viszont egy nagyszerű korábrázolás - ott lehetünk a húsvétra készülő vérszagú Jeruzsálemben Kr.u. 33-ban -, és van benne egy hős, aki minden áldozatra kész az elesettekért, szegényekért és reményvesztettekért. Ennél több nem is kell. Talán bele lehet kötni itt-ott, ahol inkább a képzeletére hagyatkozik és néha a XX. Századi párhuzamai nem súrlódásmentesen passzolnak a sztorihoz, de ki akarna több élt csiszolni egy briliánsra…

Talán túlzásba viszem az ömlengést, de régen gyakorolt rám ekkora hatást könyv. Nem részletezi a borzalmakat, mint Mel Gibson Passiója (ami szerintem egyébként szintén remek), mégis nagyon feszes és izgalmas a történet, akkor is, ha tudjuk mi a vége. A feszültséghez hozzájárul, hogy kiemelkedő Lelik Krisztina fordítása (nem vetettem egybe az eredetivel, de a magyar szöveg bitang jó).

Tulajdonképpen egy panaszom van a könyvvel szemben, de ez kizárólag a kiadónak szól. Egyetlen egyszer forgattam végig a könyvet és már atomjaira hullott szét, akár egy kieső a tehetségkutató elődöntőjében. Eleve nem szabadna kiadni fűzött könyveket, csak kötötteket, de ez még a fűzöttek közt is a legszánalmasabbak egyike. Egy ilyen könyv sokkal jobb nyomdai (van benne néhány hiba) és kötészeti kiadást érdemelne.

Osztályzat: 8 húsvéti nyuszi a tíz húsvéti nyusziból.

A beteljesületlen ígéret - LoveStar

Andri Snaer Magnason: LoveStar

Bp. :Gondolat, 2012

Gondolom nem sokan olvastak eddig izlandi regényt. Nos, én sem. Már csupán emiatt is kíváncsi voltam a LoveStar-ra, meg amiatt is, hogy szeretem azt a témát, amit a fülszöveg ígért. Hogy mit kaptam? Néhány kifejezetten klassz humoros oldalt és sajnos egy kellően nem megírt történetsort. Fantasztikus ötletekkel vegyes borzalmasan sovány sztorit. Nincs még igazi főszereplője sem a regénynek, vagyis inkább kettő is van. Egyikük a címadó LoveStar, a géniusz zseni, akit a saját ötleteinek foglya, elvonva őt családjától és szeretteitől. Ő találta fel az emberi kommunikáció új fajtáját, melyben minden ember minden funkcióját és érzékszervét képesek befolyásolni, ezzel reklámfelületté, rikkanccsá téve bárkit. Vállalkozássá silányította az emberiség minden fontos eseményét a haláltól a születésig és a szerelemig. A fogyasztók megszerzése minden erkölcsi törvényt átírt, mindenki célszemély, aki neki megfelelő reklámokat, műsorokat és párt kap. 

A másik főszereplő egy átlagos fogyasztó Indriði, egy hétköznapi izlandi halevő, akinek boldog fogyasztói létét hirtelen tönkreteszi, hogy szerelmét egy vadidegennel kalkulálja össze LoveStar tévedhetetlen és mindenki számára a tökéletes társat kiszámító cége, az InLove.

Számomra úgy tűnt, hogy Magnason sok remek kis szkeccset szedett össze, melyeket aztán így-úgy sorba rakva valahogy összekötött. Az író igazán ott alkotott nagyot, ahol a groteszk kibuggyan belőle, mint részegből a reggeli. Igazán humorosak azok a részek, melyek a jövő piacgazdaságát és marketinges ötleteit mutatják be. Zseniális, ahogy a beépített titkos kémek/marketingesek  a társalgások közben folyton az emberre akarnak tukmálni valami kacatot. Azért nézzünk egy példát, a titkos ügynökök működésére:

"Család:

- Hogy van anyukád?

- Jól, remek életbiztosítása van a LoveLife-nál kötötte...

Művészet:

- Mi a véleményed Jónas Hallgrimsson verséről?

- Vajon miféle életbiztosítás létezett a 19. században? A LoveLife akkor még nem alakult meg...

Sport:

- Jó volt a tegnapi meccs.

- Igen, szegény Felix, szalagszakadás, vajon a biztosítása kiterjedt rá? Majd megnézem a LoveLife-ban. Te is náluk kötöttél, ugye?"

Ahogy Magnason a halál elüzletiesítését írja le, az már egyenesen bizarr. Szóval volt itt muníció az igazán jó regény megírásához, de azért nem merném annak mondani. Nem éreztem, hogy kerek egész lenne a sztori. Valahol ott pattant el nálam a húr, mikor megjelent a Csúnya Rossz Farkas és teljesen tönkre vágta addigi várakozásaimat. Ez a momentum már nem abszurd volt, hanem oda nem illő. A regény számomra ígéret maradt, amely be nem teljesedett.

Osztályzat:
6 csúnya rossz farkas a 10 csúnya rossz farkasból.

Az elveszett időm fosztogatója - Proust

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában

Bp.: Magvető, 2006

„Marcel Proust nagyszabású regényciklusa nemcsak a 20. század francia irodalmának, hanem az egész világirodalomnak klasszikus műve…” – írja egy könyvajánló a kötetről.[1] Hát nem tudom… Pontosabban tudom. Nem az. Számomra biztosan nem.

Immár másodízben vágtam e nagy fába a fejszémet és hát megint tüzelő nélkül maradtam, ha nagyon szemét lennék, akkor azt mondanám, hogy nem maradtam tüzelő nélkül, mert egy hétkötetes gyújtós is rendelkezésemre áll, amiért nem lenne kár. 

Marcel Proust állítólag fantasztikus és briliáns regénye ismét ugyanazt az "élményt" nyújtotta számomra, mint elsőre: mélységes mély unalmat. Hosszú körmönfont mondatok, vontatott cselekmény (vagyis inkább cselekmény hiánya), filozofálgatás a semmiről. Ismét fel kellett adnom háromnapi szenvedés és ötven oldal után (kétszer elaludtam olvasása közben a buszon…) és félreteszem minimum öt évre. Én nem állítom, hogy nincs némi esélye annak, hogy saját kitartásom hiánya miatt nem élvezhettem a hátralévő „ikszszerszázatizenhatodikon” oldal lélegzetállító történéseit teasüteményestől és Madeleine-től, de egyelőre az álláspontom az, hogy „Az eltűnt idő nyomában” azon nagyszámú XX. századi alkotások közé sorolandó, amelyek tökéletesen méltánytalanul kaptak nagy figyelmet. Talán szégyen egy könyvtárostól ilyet írni, de magánvélemény és én legalább nem hazudozok vagy játszom meg a műértő intellektuelt. Ugyanaz az érzés fogott el, mint mikor egyszer beleolvastam Joyce Ulysses-ébe (amely egy fokkal még mindig jobb). A világ nem venné észre az eltűnését. Nem hinném, hogy attól irodalmi valami, hogy tízoldalas mondatokat írunk le esemény nélkül. Én történéseket várok, érzelmeket várok, reakciókat várok és ütős párbeszédeket, némi szórakoztatást, egy kis tanulságot, hovatovább bármit, ami kiszakít a mindennapok igahúzásából. 

Ugyanakkor javaslom mindenkinek, hogy veselkedjen neki ennek a 3200 oldalas szörnyszülöttnek! Hátha tetszik. És ha nem - amit majdnem biztosra veszek -, akkor talán ráébred az olvasó arra, hogy bizony nem csak a festészet hanyatlik folyamatosan 1900 óta, hanem a többi művészettel együtt az irodalom is. Proust csak annak tetszhet, aki szerint Picasso egy lapon említhető John Everett Millais-vel, Munkácsyval vagy akárcsak a legrosszabb akadémistával. Sajnos odáig süllyedtünk, hogy minden ami új - vagy amit annak állítanak be -, az divatos lesz és az a "modern" és eladható. Holott a művészet feladata nem az új kitalálása, hanem a szép ábrázolása, a szórakoztatás, a lelki támasz nyújtása. De tévedhetek.

És apropó, legalább rájöttem, miért ezt a címet adták a műnek: egy csomó időm eltűnt, míg birkóztam a kötettel és az már soha nem jön vissza…

Osztályzat: befejezés hiányában nem merem… Jelen álláspontom szerint nullához konvergál…

---

[1] http://www.libri.hu/konyv/az-eltunt-ido-nyomaban-i-swan.html

Lehull a függöny

Christie, Agatha: Függöny

Bp.: Európa, 2009. 

 

Különleges regényről van szó, hiszen a Függöny az utolsó Poirot regény, legalábbis történési sorrendben szerint. Ha valaki nem tudná, ebben a regényben a zseniális belga detektív meghal. Christie közismerten csak azért írt Poirot írásokat élete második felében, mert a közönség kikövetelte tőle, miközben ő már megutálta a karaktert, így olyan regények is kikerültek kezei közül, amelyek nem sikeredtek olyan jól. Állítólag. Egyesek szerint. Szerintem viszont alig találni gyenge Poirot-regényt, talán csak a Halloween és a halál, A Fogorvos széke és a Zátonyok közt, ami nem fogott meg. Ellenben egészen zseniális a Ház a sziklán, A Halál a Níluson, az Ackroyd-gyilkosság, vagy Az ABC gyilkosságok. Utóbbi három nálam top 5-ös Christie-s írás. És a legjobbak közé lehet tenni a Függönyt is.

Poirot a történetben már 91 éves magatehetetlen beteg, aki súlyos szívbeteg és halálán van. Agya még jól forog, de segítség nélkül már közlekedni sem tud. A helyszín azonban ismert számára, hiszen ismét a legelső esetének helyt adó Styles-i kastélyban szállt meg. Nem is ok nélkül, mivel eddigi legzseniálisabb ellenfelével hozta össze a sors. Egy olyan gyilkossal, aki már legalább 5 ember haláláért felelős és akit semmilyen hagyományos módszerrel nem lehet elkapni, lévén pszichológia alapján keresi meg és teszi el láb alól áldozatait, akikhez semmi nem köti és a sorozatgyilkosok szokásos jellemzőit sem mutatja. Az eset rendkívüli, Poirot tudja ki a gyilkos, azonban se bizonyítéka nincs (a szörnyeteg módszere miatt nem is lehet), ráadásul a következő célpontot sem tudja azonosítani. Poirot régi barátját hívatja magához, Hastingset, hogy legyen a lába és a keze mialatt kerekesszékében dolgoztatja a kis szürke agysejteket. A sztorit Hastings szemén keresztül követjük, akinek Poirot nem árulta el, ki a gyilkos. Annál is inkább nem, mivel Hastings lánya szintén az esetleges gyanúsítottak között van, mindennapi életveszélyben, összezárva a gyilkossal.

Az események gyorsan pörögnek és Poirotnak és segédjének meg kell akadályozni, hogy újabb ártatlan kerüljön idő előtt a földbe. A karakterek Christie-szerűen odavetettek, nem bonyolult alakok. Mesteri ecsetkezeléssel néhány érdekes tulajdonságukon keresztül mutatja be őket. Ugyanakkor, mint szinte mindig, most is sikerült az írónak annyira sok szálon vezetni az eseményeket, annyi embert tenni gyanússá, hogy ember legyen a talpán, aki kitalálja ki a gyilkos, mielőtt Poirot végleg fellebbenti a függönyt. Az igazi briliáns az Christie-ben, hogy mikor megtudjuk ki a tettes és leírja, mely események/bizonyítékok utaltak erre, szinte a homlokunkra csapunk, hogy ezt nem vettük észre. Utólag mindig minden teljesen logikus és szinte érthetetlen, miért voltunk oly vakok.

Szóval a Függöny igazi mestermű - ha nem is a legjobb kötete - , méltó lezárása Poirot életének. Érdekesség, hogy a Poirot tévésorozatban jövőre forgatják le az utolsó részeket és ezek között lesz ott a Függöny is a méltán Poirot-vá váló David Suchet-vel.  

Osztályozás: 7/10

Ben Elton: Vakvilág

Bp.: Alinea, 2011

Ben Elton könyve igazi csemegének ígérkezett számomra. Hogy miért? Egyfelől rajongója vagyok az antiutópiáknak, igyekszem minden disztópiáról írt könyvön átrágni magam és minden olyan kötet, mely visszatükröz valamit azon meggyőződésemből, hogy a mai világ genny és fenntarthatatlan, örömet okoz. Másfelől nálam a humor csúcsa a Fekete Vipera sorozat, melynek Elton volt a forgatókönyvírója. Ha valaki nem ismerné a Fekete Viperát (érdemes a 2. évaddal kezdeni, mert az első nem az igazi), hát az sürgősen pótolja, mert amit abban Rowan Atkinson, a zseniális Baldrick, alias Tony Robinson majd a későbbiek során Hugh Laurie és Stephen Fry alakít, az eszement. Szóval olyan vehemenciával vetettem rá magam a karmazsinvörös könyvre, mint a TV2 sztárocskái Byealexra. Igaz némileg több jóindulattal. Nem lehetett nem érezni benne az 1984 és a Fahrenheit 451 zamatát és füstös mellékízét. A humor nem hiányzott a kötetből, szó se róla. Azon majdnem meghaltam, mikor lefestette, hogy az állam kijelenti: mostantól mindenki celeb és híresség lesz. Csak egy dolog volt, ami nem tetszett. Sőt tulajdonképpen nem nem is a tetszéssel volt a gond.

Ben Elton nagy élvezettel nyom fricskát az egyház orra alá, ez már kiderült a Fekete Viperából is. Ami nem feltétlenül baj, mindenki kell, hogy kellő cinizmussal álljon a dolgokhoz. Azonban eme regényt számomra teljesen hiteltelenítette, hogy kitárulkozó modern bulvárosodó világunkat még mindig az egyháztól félti. Azért - az amúgy is túlságosan befeketített - inkvizíció kora már régen leáldozott és manapság a szabadság és demokrácia nevében többeket ér erőszak, mint a kereszténység nevében. Őszintén szólva az egyház maradt mára az egyetlen olyan intézmény, ami úgy ahogy ellenáll az agyrémnek, amit civilizációnak és nyugati világnak csúfolunk. Ben Elton azonban nem átallja az általa felvázolt tömegtársadalmat a vallás vezetése alá tolni. Aki szerint ma az egyház jelenti a veszélyt az emberekre, az szerintem vagy teljesen vak, vagy szimplán kiszolgálja a keresztényellenes ideológiákat. Komolyan azt akarta beadni az olvasónak, hogy egy pap erőszakolja rá az emberekre, a nyilvánosság előtti nemi életet, és hogy a gyereknek a Happy Meal nevet adják, mert a Pisti nem elég csillogó?

Szóval a remek történetet sikerült egy számomra teljesen érthetetlen idegen köntösbe öltöztetni, és ezt még az időnként fergeteges humor sem tudta számomra kárpótolni. Talán rosszkor olvastam és valószínűleg 10 éve lenyűgözött volna. Csak mostanra elegem lett a maradék értékek további erodálásából.

A regény története nyolcas (ami egyébként nem csak a szerző érdeme, mert szinte egy az egyben koppintás korábbi antiutópiákról), a „látvány” erős hatos, a humor nyolcas, a hihetőségskálán azonban nálam hármas alá. Kár érte.

Összegezve a pontszám: 6/10