2013. március 30., szombat

Egy utó(lsó) pia Anti! azaz antiutópia


Condie, Ally: Matched – Egymáshoz rendelve

Bp.: Ciceró, 2011

 matched.jpg

A Ciceró az elmúlt években szerintem a legjobb ifjúsági könyvkiadóvá küzdötte fel magát, olyan köteteket adva ki, amelyek nem csupán szórakoztatnak, hanem gondolkodásra is késztetik az azokat elolvasó fiatalokat. 

Világunk hangulatára jellemző az apokaliptikus és posztapokaliptikus irodalom előretörése az utóbbi esztendőkben, ide sorol be Ally Condie: Matched című műve is. A Matched egy katasztrófa után újjászületett világban játszódik, ahol bürokraták uralják a világot, ők döntik el statisztika és valószínűségszámítás alapján ki milyen munkát kap, ki kivel házasodik össze, mit eszik és hány évesen hal meg, mindezt a jólétért cserébe. Azonban, mint minden megvalósult utópiában itt is lassan szembesülünk azzal, hogy a jótékony fehér hótakaró alatt mégiscsak ott az álcázott pöcegödör.
Alapjában a történet szerelmi mese, amely a „szerelem mindent legyőz” alapelvét tartva szem előtt főszereplőnk, Cassia lelki vívódását mutatja be. A regény erőssége nem az út, amit a főhősnő bejár a társadalom tökéletes elfogadásától a lázadásig, hanem inkább az a világ, amelyet bemutat. A szerző láthatóan lányoknak szánta a művét, ugyanaz a két srác közti vívódás olvasható benne, amely a Csúfok sorozatban vagy Az éhezők viadalában. Hiába egy szelet egy lánynak sem elég úgy tűnik. Ebből adódóan disztópiának kissé túl nyáladzós és a keménység szikrái sem csillognak ebben az éjszakában.
A Matched egy 3 részes trilógia kezdete, hamarosan nekiesek a másodiknak, remélve, hogy a sztori amúgy sem túl sodró lendülete kitart (sajnos tartok tőle, hogy nem). A Matched nem éri el az Éhezők viadala szintjét, de még a Csúfok-ét sem, emellett vet fel jó kérdéseket, elég csak az eutanáziára, a világ uniformizálódására gondolni. 

A könyv megüti a kötészeti selejt színvonalát, lévén nem kötött, hanem fűzött, s így garantáltan szétesik, mint kezdő hiphop-os az első táncversenyén. A könyv borítója se nem szép, se nem csúnya, a mondanivaló világos és ha nem lenne ott az irritáló "bestseller" felirat, akkor talán nem is hánynék tőle.


Összegzés: 
Sablonos a történet, de a körítés kifejezetten jól sikerült, fogyasztásra mérsékelten alkalmas.

Osztályzat: Hat Miss Len csillag a tízből.


2013. március 27., szerda

Testcserés támadás könyvben

Lissa Price: A testbérlők

Bp.: Agave, 2012. 328.p.



Bár a tavasz időjárási szempontból még várat magára, mégis a nappalok hossza csak nyúlik és már lehetőséget ad számomra a buszon való olvasásra reggel odamenet és délután munkából hazafelé jövet egyaránt. Lissa Price könyve már régóta a várólistámon volt, és végre ki sem volt kölcsönözve és időm is akadt rá. Három napi utazás alatt végeztem is vele. A könyv hátoldalán azt ígérik, hogy ez a kötet Az éhező viadala méltó örököse. Még nem írtam róla, de én szerettem Az éhezők viadalát, kedveltem a második részét és elfogadtam a trilógia záróepizódját, így kíváncsi voltam mit vált ki belőlem A testbérlők. Nem hoznám összefüggésbe Az éhezők viadalával. Ez sokkal inkább a Csúfokra hajaz. 

Nem új ötlet a testcserés támadás, láthattunk már ilyet bőven a filmvásznon, de könyvben is. Előbbiekre példa az Ál/Arc (amit nagyon szeretek és szerintem Cage legélvezhetőbb filmje, persze Travolta klasszisokkal jobb benne így is), a Testcsere vagy a pocsék Tökös csaj és Nem férek a bőrödbe, míg utóbbira Meg Cabot Airhead sorozata.
Szóval főszereplőnk egy világháború utáni világban él, ahol a felnőtt lakosságot kiirtották a biológiai fegyverek és csak a nagyon fiatalok és a nagyon idősek maradtak életben. A rokon nélkül maradt kiskorúakat intézetbe zárják, vagy kénytelenek a törvény elől hajléktalanként egyik napról a másikra élni. Ilyen Callie is, aki öccsével bujkál a rendőrök (könyvben marsallok) elől. Hogy testvérének orvosságot vehessen illegális "munkát" vállal egy laboratóriumban, ahol az idős és gazdag emberek fiatal testekbe költözhetnek át, mint bérlők, hogy újra élhessék fiatalságukat. Callie bérlője azonban nem csak szórakozásra áhítozik, hanem bosszúra, veszélybe sodorva ezzel mindkettőjüket. 

A címlap verzóján a thriller besorolást erősnek érzem, de lehetett volna, az alapanyag megvolt benne hozzá. Kicsit sajnálom, hogy a szerző egy ifjúsági regényt írt, mert ebből olyan igazi kemény thrillert lehetett volna kihozni, hogy húha. Több erotikával, több erőszakkal és egy sötét háttérrel igencsak ütős filmet lehetne forgatni belőle. Nem is igazán fantasy, ahhoz kevés benne az ilyen elem. Valami ötvözet, de akárcsak a bronz, ez egy jó ötvözet. Tetszett a felépített világ, annak minden ellentmondásával és kissé hihetetlen felépítésével, életszagú volt. Nem tetszett a főgonosz kissé képregényszerű alakja és az, hogy olyan klisék kerültek bele, amelyek nem adtak hozzá a sztorihoz és kiszámíthatóak voltak. Annak sem örültem, hogy a történet vége egy baromi nagy kérdőjel és nem fejeződött be a regény. A folytatások tapasztalatom szerint nagyrészt csalódások és nem érzem azt, hogy ezt az eseménysorozatot értelmesen lehet majd nyújtani.

Nagyon szép - az én ízlésemnek legalábbis - a borító, a Kis Vuk kerekesszékes főszereplőjével ellentétben itt van értelme a két különböző szemnek, hiszen kifejezi, hogy a testben két személy lakozik. A puha kötés sajnos gyűrődik, de egyelőre nem esett szét, noha sok olvasó kezében megfordult már. Sajnos helyesírási hibák akadnak benne, pedig ha én észreveszem őket, aki gyorsan olvasok, az már jelentős mennyiséget valószínűsít.

Összefoglalva erős könyv, amely megközelíti, de nem éri el Az éhezők viadalának első részét, de megelőzi a folytatásokat. Hét tarkóchip a tíz tarkóchipből.


7/10



2013. március 23., szombat

Átverések vígjátéka - Ámokjáték


Sebastian Fitzek: Ámokjáték

Szeged: Könyvmolyképző, 2011

amok.jpg

Tulajdonképpen csak azért kezdtem neki a könyvnek, mert lazításként két kemény diplomáciatörténeti kötet között kellett valami habkönnyű. Meglepően jó könyvnek találtam. A sztori feszes, nem ül le. Főszereplőnk Ira Samin John McClane és Csernus Imre közös lánya - szerencsére nem külsőre, hanem pszichésen -, akinek feladata kimenteni a túszokat egy halott szerelmét kereső és felkutatását követelő pszichológus kezei/stukkerei/bombái közül. Az éppen öngyilkosságra készülő túsztárgyaló nem tűnik éppenséggel kiváló választásnak a feladathoz...
A karakterek igencsak vázlatosak, de nagy jellemfejlődést nem is indokolt olyan sztoriban keresni, amelynek időtartama gyakorlatilag egy napra korlátozódik. Vannak benne olyan klisék, amiket ki lehetett volna hagyni (az egyik túszul ejtett természetesen Samin lánya), vagy olyan fordulatok, amiket hamar kitaláltam, de nem túl fájdalmasak és logikailag a helyükön vannak. Volt benne azért olyan húzás is, amit nem lepleztem le és tökéletesen meglepett. Esetleg a néha szélsőséges eseményeket/jellemeket lehetne felróni, mint nem hihetőeket, ám ezt ellensúlyozza a feszültség, ami árad a sorokból és így megbocsáthatóak. 
A vége kissé kiszámítható volt, rájöttem a beépített ügynök kilétére és kissé bornírtra sikeredett a befejezés, de végig szórakoztatni tudott. És ez ma már nagy szó.
A magyar szöveg világos, a fordító jó munkát végzett és nem érezhető, hogy eredetileg idegen nyelvű a könyv. A speciális német szlenget néhány lábjegyzet is segíti. A puhakötés puszta létét is gyűlölöm, aligha fogja túlélni a tizedik olvasót. Jó krimi mindent összevetve, megajánlom neki a hetes osztályzatot.

Osztályzat: 7 részeges John McClean a tíz részeges John McCleanből.

2013. március 21., csütörtök

Egy tényleg démoni könyv


Suarez, Daniel: Daemon

Szeged: Könyvmolyképző, 2011

b907969.jpg 

Szögezzük le, imádom az antiutópiákat. Mindig elmondom, hogy az 1984 és a Szép új világ elolvasása és megértése nélkül nem adnék szavazati jogot senkinek. Suarez könyve nem éri el ezek színvonalát, mindamellett jelentős könyvnek ígérkezik. Tulajdonképpen inkább anti, mintsem utópia, de valahogy a negatív jövőkép miatt mégis annak mondanám műfajilag, nem pusztán techno-thrillernek. A mondanivalója is aktuális és a sötét jövőkép olyan, hogy elviseléséhez kell némi pia. Jelentős regénynek egyelőre csak ígérkezik, hiszen a korszellemnek megfelelően a Daemon egy három kötetes trilógia első része. 

A három kötet a következő: 
Daemon (2006, Magyarországon: 2011), 
Freedom (2010, Mo.-n?) és 
Kill Decision (2012, Mo.-n?). 

Tehát teljes véleményt az egészről még nem adhatok, hiszen csak az első szeletét ettem meg a tortának, a másik kétharmad még okozhat kellemes vagy kellemetlen csalódást. A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor a számítógépek még a mainál is nagyobb mértékben uralkodnak felettünk, sőt éppen akkor kapcsolódunk bele, amikor át is veszik az uralmat a Föld felett. No nem robotok menetelnek végig New York utcáink, az uralomváltás szinte észrevétlen. Egy halott zseni, halála utánra időzítve – minthogy már nem felelősségre vonható - számítógépes vírusok segítségével (melyeket általa kifejlesztett népszerű játékok segítségével terjeszt el) beépül a gazdaságot irányító társaságokba. Saját kis stábot toboroz, informatikusokból, gyilkosokból, médiaszemélyiségekből, akikben az ambíció felülkerekedik az erkölcsön és eladják a lelküket a démonoknak. A kötet több szereplőn keresztül mutatja be a lassú uralomváltást, hol az első gyilkosságot kideríteni szándékozó rendőr, hol a pitiáner öncélú adatrabló bőrébe bújhatunk. Suarez elég jól adja vissza a különféle emberek motivációit, a karakterek között vannak kifejezetten érdekesek. A történetfelvetés remek, hiszen nem egy valóságtól elrugaszkodott jövőt vetít elénk, hanem nagyon is valóságosat. Félelmetesen valóságosat. Az informatikai háttér hitelességének megítélése nem dolgom, bizonyára az, hiszen a szerző eredeti szakmájába vág. Azoknak az olvasóknak, akiktől távol áll az ilyen műszaki eszmefuttatás, ezek a részek unalmasak lehetnek. A regény sok érdekes kérdést feszeget:

- a halál legyőzése az ember „digitalizásával”
- a számítástechnika, mint fegyver
- a kormányok feletti pénzügyi cégek diktatúrája

A baj, hogy választ – legalábbis az első kötet – nem ad, sőt tulajdonképpen még abban sem vagyunk biztosak, hogy ami történik az rossz-e, mivel Suarez az ellenkező oldal véleményét is tudtunkra adja.  Mondjuk ez kifejezetten elgondolkodtató. Szóval összegezve jó könyvről van szó, amely kicsit talán rétegkönyv és nem túl populáris. Mindenképpen olvasásra érdemes.

Osztályzat: hét számítógépes vírus a tíz számítógépes vírusból.

2013. március 17., vasárnap

Olvasnivaló Húsvétra: A leghosszabb hét


Most a történelmi-könyvtáros blogom egy régi könyvajánlóját csatolom ide, icipicit átdolgozva. Közeleg a Húsvét, így eme ünnephez kapcsolódva még aktuális is a kötet, amely szerintem az egyik legjobb szórakoztató stílusban megírt mű a témáról.

Nick Page: A leghosszabb hét: Az igazság Jézus utolsó napjairól. 

Bp.: Kelly, 2009

A vallásos témájú könyvek manapság nem népszerűek, vagy amelyik igen, az kifejezetten arra utazik, hogy botrányt keltsen, ezáltal hódítva meg a liberálissá vált világ erkölcsöket hanyagoló és kigúnyoló olvasóit. Legjobb példa talán a Da Vinci-kód, amely egy rendkívül jó regény, de „pusztán” regény, és amikor történelmi igazságként fogadják el rácuppanó közönség elé odavetett - félig kitalált, félig igaz - tények halmazát, akkor mint történelemtanár kissé felmegy bennem a vérnyomás.

Ennek okán nagyon szkeptikusan vettem kézbe Nick Page könyvét, felkészültem rá, hogy Jézus minden lesz benne, csak fehér ember nem. És kiderült, néha jó ha az ember erőt vesz magán és olyat is elkezd olvasni, amivel szemben fenntartásai vannak. Nick Page könyve először is nem regény, hanem Jézus utolsó földön töltött hetének fantasztikus feszültséggel, alapos kutatómunkával, remek stílussal megírt története. Nagyon „ütős”, pestiesen szólva. Katolikus és keresztényszempontból van megírva, ami manapság már eleve ritka, ugyanakkor nyitott a modern kutatások eredményeire (amelyek egyébként egyre inkább hajlanak arra, hogy igen komoly történelmi magja van Jézus kereszthalálának). Több szempontból vizsgálja a történéseket az író, hol Kaifás, hol Pilátus, hol az apostolok bőrébe bújva. Ha van tíz könyv, amit nem tudtam letenni fél percre sem, akkor ez köztük van.

Page könyvében Jézusnak nincs kurtizánból lett felesége, nincs gyermeke sem, aki Franciaországba menekült, nincsenek benne titkos szervezetek, se templomos lovagok. Van benne viszont egy nagyszerű korábrázolás - ott lehetünk a húsvétra készülő vérszagú Jeruzsálemben Kr.u. 33-ban -, és van benne egy hős, aki minden áldozatra kész az elesettekért, szegényekért és reményvesztettekért. Ennél több nem is kell. Talán bele lehet kötni itt-ott, ahol inkább a képzeletére hagyatkozik és néha a XX. Századi párhuzamai nem súrlódásmentesen passzolnak a sztorihoz, de ki akarna több élt csiszolni egy briliánsra…

Talán túlzásba viszem az ömlengést, de régen gyakorolt rám ekkora hatást könyv. Nem részletezi a borzalmakat, mint Mel Gibson Passiója (ami szerintem egyébként szintén remek), mégis nagyon feszes és izgalmas a történet, akkor is, ha tudjuk mi a vége. A feszültséghez hozzájárul, hogy kiemelkedő Lelik Krisztina fordítása (nem vetettem egybe az eredetivel, de a magyar szöveg bitang jó).

Tulajdonképpen egy panaszom van a könyvvel szemben, de ez kizárólag a kiadónak szól. Egyetlen egyszer forgattam végig a könyvet és már atomjaira hullott szét, akár egy kieső a tehetségkutató elődöntőjében. Eleve nem szabadna kiadni fűzött könyveket, csak kötötteket, de ez még a fűzöttek közt is a legszánalmasabbak egyike. Egy ilyen könyv sokkal jobb nyomdai (van benne néhány hiba) és kötészeti kiadást érdemelne.


Osztályzat: 8 húsvéti nyuszi a tíz húsvéti nyusziból.



2013. március 15., péntek

A beteljesületlen ígéret - LoveStar

Andri Snaer Magnason: LoveStar

Bp. :Gondolat, 2012


Gondolom nem sokan olvastak eddig izlandi regényt. Nos, én sem. Már csupán emiatt is kíváncsi voltam a LoveStar-ra, meg amiatt is, hogy szeretem azt a témát, amit a fülszöveg ígért. Hogy mit kaptam? Néhány kifejezetten klassz humoros oldalt és sajnos egy kellően nem megírt történetsort. Fantasztikus ötletekkel vegyes borzalmasan sovány sztorit. Nincs még igazi főszereplője sem a regénynek, vagyis inkább kettő is van. Egyikük a címadó LoveStar, a géniusz zseni, akit a saját ötleteinek foglya, elvonva őt családjától és szeretteitől. Ő találta fel az emberi kommunikáció új fajtáját, melyben minden ember minden funkcióját és érzékszervét képesek befolyásolni, ezzel reklámfelületté, rikkanccsá téve bárkit. Vállalkozássá silányította az emberiség minden fontos eseményét a haláltól a születésig és a szerelemig. A fogyasztók megszerzése minden erkölcsi törvényt átírt, mindenki célszemély, aki neki megfelelő reklámokat, műsorokat és párt kap. 
A másik főszereplő egy átlagos fogyasztó Indriði, egy hétköznapi izlandi halevő, akinek boldog fogyasztói létét hirtelen tönkreteszi, hogy szerelmét egy vadidegennel kalkulálja össze LoveStar tévedhetetlen és mindenki számára a tökéletes társat kiszámító cége, az InLove.
Számomra úgy tűnt, hogy Magnason sok remek kis szkeccset szedett össze, melyeket aztán így-úgy sorba rakva valahogy összekötött. Az író igazán ott alkotott nagyot, ahol a groteszk kibuggyan belőle, mint részegből a reggeli. Igazán humorosak azok a részek, melyek a jövő piacgazdaságát és marketinges ötleteit mutatják be. Zseniális, ahogy a beépített titkos kémek/marketingesek  a társalgások közben folyton az emberre akarnak tukmálni valami kacatot. Azért nézzünk egy példát, a titkos ügynökök működésére:

"Család:
- Hogy van anyukád?
- Jól, remek életbiztosítása van a LoveLife-nál kötötte...
Művészet:
- Mi a véleményed Jónas Hallgrimsson verséről?
- Vajon miféle életbiztosítás létezett a 19. században? A LoveLife akkor még nem alakult meg...
Sport:
- Jó volt a tegnapi meccs.
- Igen, szegény Felix, szalagszakadás, vajon a biztosítása kiterjedt rá? Majd megnézem a LoveLife-ban. Te is náluk kötöttél, ugye?"

Ahogy Magnason a halál elüzletiesítését írja le, az már egyenesen bizarr. Szóval volt itt muníció az igazán jó regény megírásához, de azért nem merném annak mondani. Nem éreztem, hogy kerek egész lenne a sztori. Valahol ott pattant el nálam a húr, mikor megjelent a Csúnya Rossz Farkas és teljesen tönkre vágta addigi várakozásaimat. Ez a momentum már nem abszurd volt, hanem oda nem illő. A regény számomra ígéret maradt, amely be nem teljesedett.

Osztályzat:
6 csúnya rossz farkas a 10 csúnya rossz farkasból.



2013. március 13., szerda

Az elveszett időm fosztogatója - Proust


Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában

Bp.: Magvető, 2006



Marcel Proust nagyszabású regényciklusa nemcsak a 20. század francia irodalmának, hanem az egész világirodalomnak klasszikus műve…” – írja egy könyvajánló a kötetről.[1] Hát nem tudom… Pontosabban tudom. Nem az. Számomra biztosan nem.

Immár másodízben vágtam e nagy fába a fejszémet és hát megint tüzelő nélkül maradtam, ha nagyon szemét lennék, akkor azt mondanám, hogy nem maradtam tüzelő nélkül, mert egy hétkötetes gyújtós is rendelkezésemre áll, amiért nem lenne kár. 
Marcel Proust állítólag fantasztikus és briliáns regénye ismét ugyanazt az "élményt" nyújtotta számomra, mint elsőre: mélységes mély unalmat. Hosszú körmönfont mondatok, vontatott cselekmény (vagyis inkább cselekmény hiánya), filozofálgatás a semmiről. Ismét fel kellett adnom háromnapi szenvedés és ötven oldal után (kétszer elaludtam olvasása közben a buszon…) és félreteszem minimum öt évre. Én nem állítom, hogy nincs némi esélye annak, hogy saját kitartásom hiánya miatt nem élvezhettem a hátralévő „ikszszerszázatizenhatodikon” oldal lélegzetállító történéseit teasüteményestől és Madeleine-től, de egyelőre az álláspontom az, hogy „Az eltűnt idő nyomában” azon nagyszámú XX. századi alkotások közé sorolandó, amelyek tökéletesen méltánytalanul kaptak nagy figyelmet. Talán szégyen egy könyvtárostól ilyet írni, de magánvélemény és én legalább nem hazudozok vagy játszom meg a műértő intellektuelt. Ugyanaz az érzés fogott el, mint mikor egyszer beleolvastam Joyce Ulysses-ébe (amely egy fokkal még mindig jobb). A világ nem venné észre az eltűnését. Nem hinném, hogy attól irodalmi valami, hogy tízoldalas mondatokat írunk le esemény nélkül. Én történéseket várok, érzelmeket várok, reakciókat várok és ütős párbeszédeket, némi szórakoztatást, egy kis tanulságot, hovatovább bármit, ami kiszakít a mindennapok igahúzásából. 
Ugyanakkor javaslom mindenkinek, hogy veselkedjen neki ennek a 3200 oldalas szörnyszülöttnek! Hátha tetszik. És ha nem - amit majdnem biztosra veszek -, akkor talán ráébred az olvasó arra, hogy bizony nem csak a festészet hanyatlik folyamatosan 1900 óta, hanem a többi művészettel együtt az irodalom is. Proust csak annak tetszhet, aki szerint Picasso egy lapon említhető John Everett Millais-vel, Munkácsyval vagy akárcsak a legrosszabb akadémistával. Sajnos odáig süllyedtünk, hogy minden ami új - vagy amit annak állítanak be -, az divatos lesz és az a "modern" és eladható. Holott a művészet feladata nem az új kitalálása, hanem a szép ábrázolása, a szórakoztatás, a lelki támasz nyújtása. De tévedhetek.

És apropó, legalább rájöttem, miért ezt a címet adták a műnek: egy csomó időm eltűnt, míg birkóztam a kötettel és az már soha nem jön vissza…

Osztályzat: befejezés hiányában nem merem… Jelen álláspontom szerint nullához konvergál…

2013. március 12., kedd

Lehull a függöny


Christie, Agatha: Függöny

Bp.: Európa, 2009. 

 999635139a.jpg

Különleges regényről van szó, hiszen a Függöny az utolsó Poirot regény, legalábbis történési sorrendben szerint. Ha valaki nem tudná, ebben a regényben a zseniális belga detektív meghal. Christie közismerten csak azért írt Poirot írásokat élete második felében, mert a közönség kikövetelte tőle, miközben ő már megutálta a karaktert, így olyan regények is kikerültek kezei közül, amelyek nem sikeredtek olyan jól. Állítólag. Egyesek szerint. Szerintem viszont alig találni gyenge Poirot-regényt, talán csak a Halloween és a halál, A Fogorvos széke és a Zátonyok közt, ami nem fogott meg. Ellenben egészen zseniális a Ház a sziklán, A Halál a Níluson, az Ackroyd-gyilkosság, vagy Az ABC gyilkosságok. Utóbbi három nálam top 5-ös Christie-s írás. És a legjobbak közé lehet tenni a Függönyt is.
Poirot a történetben már 91 éves magatehetetlen beteg, aki súlyos szívbeteg és halálán van. Agya még jól forog, de segítség nélkül már közlekedni sem tud. A helyszín azonban ismert számára, hiszen ismét a legelső esetének helyt adó Styles-i kastélyban szállt meg. Nem is ok nélkül, mivel eddigi legzseniálisabb ellenfelével hozta össze a sors. Egy olyan gyilkossal, aki már legalább 5 ember haláláért felelős és akit semmilyen hagyományos módszerrel nem lehet elkapni, lévén pszichológia alapján keresi meg és teszi el láb alól áldozatait, akikhez semmi nem köti és a sorozatgyilkosok szokásos jellemzőit sem mutatja. Az eset rendkívüli, Poirot tudja ki a gyilkos, azonban se bizonyítéka nincs (a szörnyeteg módszere miatt nem is lehet), ráadásul a következő célpontot sem tudja azonosítani. Poirot régi barátját hívatja magához, Hastingset, hogy legyen a lába és a keze mialatt kerekesszékében dolgoztatja a kis szürke agysejteket. A sztorit Hastings szemén keresztül követjük, akinek Poirot nem árulta el, ki a gyilkos. Annál is inkább nem, mivel Hastings lánya szintén az esetleges gyanúsítottak között van, mindennapi életveszélyben, összezárva a gyilkossal.
Az események gyorsan pörögnek és Poirotnak és segédjének meg kell akadályozni, hogy újabb ártatlan kerüljön idő előtt a földbe. A karakterek Christie-szerűen odavetettek, nem bonyolult alakok. Mesteri ecsetkezeléssel néhány érdekes tulajdonságukon keresztül mutatja be őket. Ugyanakkor, mint szinte mindig, most is sikerült az írónak annyira sok szálon vezetni az eseményeket, annyi embert tenni gyanússá, hogy ember legyen a talpán, aki kitalálja ki a gyilkos, mielőtt Poirot végleg fellebbenti a függönyt. Az igazi briliáns az Christie-ben, hogy mikor megtudjuk ki a tettes és leírja, mely események/bizonyítékok utaltak erre, szinte a homlokunkra csapunk, hogy ezt nem vettük észre. Utólag mindig minden teljesen logikus és szinte érthetetlen, miért voltunk oly vakok.
Szóval a Függöny igazi mestermű - ha nem is a legjobb kötete - , méltó lezárása Poirot életének. Érdekesség, hogy a Poirot tévésorozatban jövőre forgatják le az utolsó részeket és ezek között lesz ott a Függöny is a méltán Poirot-vá váló David Suchet-vel.  

Osztályozás: 7/10

2013. március 11., hétfő


Ben Elton: Vakvilág

Bp.: Alinea, 2011


Ben Elton könyve igazi csemegének ígérkezett számomra. Hogy miért? Egyfelől rajongója vagyok az antiutópiáknak, igyekszem minden disztópiáról írt könyvön átrágni magam és minden olyan kötet, mely visszatükröz valamit azon meggyőződésemből, hogy a mai világ genny és fenntarthatatlan, örömet okoz. Másfelől nálam a humor csúcsa a Fekete Vipera sorozat, melynek Elton volt a forgatókönyvírója. Ha valaki nem ismerné a Fekete Viperát (érdemes a 2. évaddal kezdeni, mert az első nem az igazi), hát az sürgősen pótolja, mert amit abban Rowan Atkinson, a zseniális Baldrick, alias Tony Robinson majd a későbbiek során Hugh Laurie és Stephen Fry alakít, az eszement. Szóval olyan vehemenciával vetettem rá magam a karmazsinvörös könyvre, mint a TV2 sztárocskái Byealexra. Igaz némileg több jóindulattal. Nem lehetett nem érezni benne az 1984 és a Fahrenheit 451 zamatát és füstös mellékízét. A humor nem hiányzott a kötetből, szó se róla. Azon majdnem meghaltam, mikor lefestette, hogy az állam kijelenti: mostantól mindenki celeb és híresség lesz. Csak egy dolog volt, ami nem tetszett. Sőt tulajdonképpen nem nem is a tetszéssel volt a gond.


Ben Elton nagy élvezettel nyom fricskát az egyház orra alá, ez már kiderült a Fekete Viperából is. Ami nem feltétlenül baj, mindenki kell, hogy kellő cinizmussal álljon a dolgokhoz. Azonban eme regényt számomra teljesen hiteltelenítette, hogy kitárulkozó modern bulvárosodó világunkat még mindig az egyháztól félti. Azért - az amúgy is túlságosan befeketített - inkvizíció kora már régen leáldozott és manapság a szabadság és demokrácia nevében többeket ér erőszak, mint a kereszténység nevében. Őszintén szólva az egyház maradt mára az egyetlen olyan intézmény, ami úgy ahogy ellenáll az agyrémnek, amit civilizációnak és nyugati világnak csúfolunk. Ben Elton azonban nem átallja az általa felvázolt tömegtársadalmat a vallás vezetése alá tolni. Aki szerint ma az egyház jelenti a veszélyt az emberekre, az szerintem vagy teljesen vak, vagy szimplán kiszolgálja a keresztényellenes ideológiákat. Komolyan azt akarta beadni az olvasónak, hogy egy pap erőszakolja rá az emberekre, a nyilvánosság előtti nemi életet, és hogy a gyereknek a Happy Meal nevet adják, mert a Pisti nem elég csillogó?
Szóval a remek történetet sikerült egy számomra teljesen érthetetlen idegen köntösbe öltöztetni, és ezt még az időnként fergeteges humor sem tudta számomra kárpótolni. Talán rosszkor olvastam és valószínűleg 10 éve lenyűgözött volna. Csak mostanra elegem lett a maradék értékek további erodálásából.

A regény története nyolcas (ami egyébként nem csak a szerző érdeme, mert szinte egy az egyben koppintás korábbi antiutópiákról), a „látvány” erős hatos, a humor nyolcas, a hihetőségskálán azonban nálam hármas alá. Kár érte.

Összegezve a pontszám: 6/10


Stieg Larson: Millennium trilógia 
(1. A tetovált lány, 2. A lány, aki a tűzzel játszik és 3. A kártyavár összedől)

Bp.: Animus, 2009

20100403atetovalt2.jpg

Meglehetősen nehéz szívvel írok a trilógiáról, mivel az első kötet elnyerte tetszésemet mikor majd másfél éve olvastam, ellenben frissen él bennem a 3. kötet, amely már eléggé lefárasztott. Míg A tetovált lány izgalmas, fordulatos nyomozás története, jó karakterekkel, addig a két folytatás (szerkezetileg a 2. és 3. kötet alkot tulajdonképpen egy egységet) nálam "nem jött be". Valahogy unalmassá vált, ahogy a pszichopataság határán létező Salander lassan már-már humánus lény lesz. Sablonos, ami nem feltétlenül baj, de sajnos nem lehetett nem észrevenni azt a liberális maszlagot, ami egy kötet esetében még elment, de háromnál már sok. A pozitív szereplők: vagy javíthatatlan nőcsábászok, vagy férjüket megcsaló nők, vagy minimum biszexuálisok. Mellesleg tényleg annyira hihető, hogy egy férfi, aki egy nőnek nem tud ellenállni, az megalkuvás nélküli oknyomozó riporter? Annyit nem tud mondani, hogy: "- Kösz, nem akarok szexelni veled, mert barátnőm/férjem stb. van", és ez a maffiának meg lazán röhögve fityiszt mutat, ha halálosan megfenyegetik őt és "szeretteit"? Hát szerintem kevéssé hihető. Tulajdonképpen belegondolva egy férjes/nős, tisztességes családos ember nincs a trilógiában, gyerekről nem is beszélve... 
Tudom, hogy Svédországban játszódik, na de akkor is! Azért csak élnek arra is tisztes családapák, családanyák és 20 évnél fiatalabb lények? A gonoszok mind nácik, vagy ahhoz hasonlók, a bevándorlók meg mind jók. Ráadásul vannak olyan történések, amelyek valahogy nem illenek a történetbe. A 2. kötetben meggyilkolhatatlannak bizonyuló szuperkémet Zalá, Salander apját képtelenség megölni még tolókocsiban is. Erre a 3. epizódban egyszerűen hm... lelövik. A második kötet alapján minimum két hidrogénbomba, és a teljes Vörös Hadsereg kellett volna a kivégzéséhez. Aztán ott a svéd titkosszolgálatba beépült láthatatlan "Szekció". Az évtizedekig árnyékban lévő titkos csoport olyan bugyuta hibákat vét, hogy Mézga Géza kiröhögné őket. Szóval, valahogy nem volt hihető a sztori. Az az aprólékosság, amivel az első kötet fel volt építve, mind történetileg, mind karakterileg, nyomokban sem volt fellelhető a befejező etapban. Mindez mérhetetlen szomorúsággal tölt el, de ki kell mondani, hogy kár volt a folytatásokért, különösen a befejezésért.

Külön osztályozom le a köteteket:

A tetovált lány: 7/10
A lány aki a tűzzel játszik: 5/10
A kártyavár összedől: 4/10

2013. március 10., vasárnap

Lebor és a lebor-ult bili: Budapest protokoll


Adam Lebor: Budapest protokoll

Bp.: Agave, 2010.


A történet

Hogy micsoda az a Budapest protokoll, amely a kötet címét adta? Nem fogják kitalálni! Ez bizony az a titkos projekt, amely Budapesten 1944-ben tervelődött ki svájci bankárok, náci katonák és német gyárosok által a Harmadik birodalom átmentésére. Ezek a látnokok, akik az interneten keresztül akarják manipulálni az embereket a demokrácia látszólagos fenntartásával, igazi zsenik. Biztos, hiszen 1944-ben kitervelni az internet (sic!) felhasználását, igencsak korszerű lett volna…
Szóval ez a titkos náci-kapitalista csoport az EU-n keresztül akarja uralma alá vonni Európát, sőt az Eurót is ők találták ki. Ezt egy Magyarországon dolgozó újságírók csapata és szövetségeseik próbálják megakadályozni..

A regény egy történeti bevezetéssel indul, ahol főhősünk az újságíró Farkas Alex nagyapja Mihály zsidóként álnévvel bejáratos a nácik főhadiszállására, mikor éppen az ominózus tervet szövögetik 1944. november elején. 

Itt ennél a fejezetnél nézzünk pár Lebor állítást:

1. Szerinte a várost az oroszok már tüzérséggel bombázzák. Ez meglepő lenne, tekintetbe véve, hogy ekkor a szovjetek még éppen csak hogy elérik Szolnokot (XI.4.) és lassan közelednek Budapest felé. Közismert, hogy a városba először majd csak december 24-én este, teljesen váratlanul és nyugatról hatolnak be az első szovjet felderítők. 
Lebort mindez természetesen nem zavarja, sőt így ír: „Az oroszok bekerítették a várost. Amint hallja, nincsenek híján gránátoknak… Az oroszok házról házra, szobáról szobára foglalják el a várost”. A bekerítés még későbbi, a nagy szakértő Lebor ennek igazán utánajárhatott volna, a pesti belváros házról házra történő bevétele meg majd 1945. januárjában következik csak be.

2. Érdemes ezt szó szerint idézni: „A németek számára a zsidók megölése üzlet volt. Magyar náci szövetségeseiknek, a nyilaskereszteseknek viszont olyan élvezet, ami egyre csak fokozódott, ahogy az oroszok folyamatosan előretörtek.”
Hát hadd ne mondjam, milyen állítás ez… Eleve miért fokozná a gyilkosság örömét az, hogy közben elfoglalják az illető országát egy olyan szörnyállam csapatai, akik nem bántak túl kedvesen sem Magyarország értékeivel, sem a nőkkel? Egyébként egy SS tábornokkal azt is elmondatja, hogy szerinte mi magyarok vagyunk a hibásak azért, hogy a szovjeteket nem tudták megállítani, mert a magyarok részegesek és zsidókat gyilkolnak ahelyett, hogy harcolnának a „keleti szektorban”… Egyébként is „Keleti szektor”? Szegény szerzőnk bizonyára túl sok amerikai filmet nézett. 

És ez még csak az első hét oldal! Szegény én...

Eleve német és svájci vezetők miért az ostromlott Budapesten tárgyalnának, mikor a birodalom nagy része még sok száz kilométerre a fronttól, Svájc meg semleges?
A szerzőnek meggyőződése, hogy Magyarországon mindent kenőpénzzel lehet elintézni – na jó, ez nagyjából stimmel - és minden ház ma is rendszerváltás előtti felszereléssel bír. Úgy látszik az országunkról szerzett ismeretei leginkább a budapesti éjszakai mulatókhoz kapcsolhatóak.

Adam Lebor fejében úgy tűnik Magyarországon nagyjából húszan élnek, mert a történet szereplőit olyankor is összeköti valami múltbéli sérelem, amikor az teljesen indokolatlan. Például az egyik újságírónőnek, Natasának a testvérét (aki egyébként mostohatestvére, mert szülei örökbe fogadták és természetesen cigány, pardon roma) korábban autóval részegen elütötte a csúnya "duplahun" Hunfalvi Attila magyar miniszterelnök, de megúszta bárminemű felelősségre vonás nélkül. Néha én is szörnyűnek találom a magyar állapotokat, de azért azt elég nehéz elképzelnem, hogy egy ilyen ügyet úgy eltussoljanak, hogy ugyanannak az újságírónak a munkatársa se tud róla… Hát mit csinált Natasa, nem akarta, hogy testvére meggyilkolója börtönbe kerüljön?
Minden tizedik oldalon megjegyzi, hogy ezt vagy azt az épületet is elvették az ominózus zsidó családtól, mivel az is az övék volt. Azt sosem jegyzi meg, hogy hány magyar családtól vettek el ugyanígy ingatlanokat, az úgy látszik nem érdekli… és mikor szereplőink Kassánál járnak, nem írja meg, hogy az meg a mienk volt.
Ugyanaz a kettős mérce libben elénk, ami olyannyira jellemző egyes körökben. A náci velejéig romlott, míg a „szovjetek…követtek el hibákat”. Ha sok millió ember megölése, magyar szempontból pedig egy ország tönkretétele, szellemi megmételyezése, százezrek elüldözése és sokak meggyilkolása hibának minősül, akkor tényleg „hiba” volt. Egyébként is, ha egy zsidó tisztelheti a szovjeteket, amiért azok felszabadították a gettóból, akkor egy lett is tisztelheti Hitlert, amiért megszabadította 1941 nyarán Sztálintól? 

A legszebb az, hogy amit mi itthon tapasztalunk, hogy külföldiek vásárolják fel az ország minden stratégiai ágazatát, ráfogja a „nácikra”. Például Hunfalvy privatizálja az állami magyar tévét a németeknek. Ilyeneket mifelénk nem a nacionalisták szoktak elkövetni…
Aztán ott a gyógyszergyári kísérlet a cigányok kiirtására  Czigex nevű gyógyszer által. Ezt miért próbálgatják ki közvetlenül a választás előtt? Hogy kiderüljön? Nem lett volna tisztább és logikusabb a győzelem után?
Vagy újabb logikai bukfenc: betörnek egy rendőrség által lepecsételt bűnügyi helyszínre a főhősök. Hogy ne vegyék észre, azt, hogy járt benn valaki, nyomtatnak egy ugyanolyan pecsétet, viszont benn feltörik az íróasztal fiókjait, sőt felveszik a telefont… Biztos nem tűnik fel, hogy jártak itt, de a pecsét az fontos… Mentségére szóljon, hogy ezt a hibát a szerző maga is észrevette, de ahelyett, hogy kihagyta volna az egész felesleges történést, benne maradt, mondván a főhős hülye. Egyébként tényleg az, a végén a nagy leszámolás során ő kéri, hogy álcában bemehessen a nácik új gyűlésére, mint pincér, ahelyett, hogy beküldtek volna egy jól képzett titkosügynököt…
A cigányokról alkotott idealizált kép köszönőviszonyban sincs a valósággal. Szerinte az újságírók a Kassa melletti kis cigánytelepen biztonságban vannak, mert oda nem mennek be rendőrök!? Ez a biztonság? Inkább pont nem. Aztán leír egy fasiszta támadást a cigányok lakta ház ellen: 12 éves kis „nácika” molotov-koktélt dobott rá, ám az a fémajtóról visszapattant (ezek a nácik még hülyék is) így ők égtek meg. Ja, a 12 éves korban elkövetett bűnözés szintén a szélsőjobbhoz köthető… Viszont azon mosolyog, hogy a cigány jogvédő 3 éve nem fizet autópálya-díjat... Ők bűnözhetnek, mert az menő.
Aztán miért van az, hogy Lebor leírja, milyen szörnyű körülmények közt él a kisebbség Szlovákiában, majd a házigazda roma előhúz egy Johnny Walker Red Label Whiskeyt. Hát logikus ez???

Lehetne sorolni a kérdéseket:

- Miért rejtegeti és másolja le több példányban nagyapja naplóját Alex, mikor nincs benne semmi?
- Miért az a terrorszervezet neve, hogy Bevándorlók Felszabadítási Hadserege? Felszabadítani megszállt területeket szokás, ők mit szabadítanak fel?
- Miért hívja a muszlim Alexhez beszélve mámzernek, azaz fattyúnak a magyarokat?
- Miért írja azt Lebor, hogy a csendőrség nem elszámoltatható, félkatonai milícia?
- Miért írja fel a főszereplő az események átgondolása során a fontos helyszínek közé Auschwitzot, amikor a könyvnek egy kis része sem játszódik ott?
- Honnan tudtak a nácik 1944-ben arról, hogy majd az internet szerzi meg a világuralmat nekik? „A kibertér – a végső Lebensraum”
- Miért írja azt, hogy a Pannonia brigád a cigányokkal szemben a huszárruhát veszi fel egyenruhaként, mert az pszichológiai hatást fejt ki a cigányokra? Netán voltak cigány-huszár háborúk?
- Miért gondolja, hogy a huszárruha fekete? Mert nem az.
- Miért mosdatja a kommunista Lubbe-t a Reichstag felgyújtása alól, mikor a történészek zöme mára tényként kezeli?
- Miért gondolja, hogy egy nacionalista magyar vezetés kiállítást szervezne Tisonak és Antonescunak?

Egyébként Lebor minden történelmi szörnyűséget a nácikra ken: Boszniai háború (!!!), terrorizmus, infláció, a bankok hatalma, a kapitalizmus, a nacionalizmus, iraki háború, unsoweiter…

A karakterek

A karakterek szörnyűek. Minden pozitív szereplő külföldi, vagy zsidó, vagy cigány vagy leszbi, vagy muszlim. Magyar véletlen sem. A magyar szereplők nevei ilyenek: Alex, Kitti, Natasa (ő félszlovák és egyszer csak a történet közepétől a magyaroknak is szlovákul kezd el köszönni!?).

Ezzel szemben a gonoszoknak olyan szép neve van, mint Hunfalvi Attila. Ja, minden ősmagyar és „hunkodás” egyenlő fasizmus! Szegény Hunfalvi Attila meg még ráadásul duplán hun…
Hun = fasiszta, falvi = vidéki paraszt, Attila = hun = fasiszta.
Egyébként még ő az a szereplő, akinek a karakterében van némi árnyalás, mert végül hősi halált hal a cigányság ügyéért. Bár ez a hősi halál az addig felépített jellemétől olyan idegen, mint hawaii-i hula táncostól a szmoking.
Az egyetlen úgy-ahogy felépített antagonistáról a végén kiderül, hogy stróman, ellenben a főgonosszal nem találkozunk az utolsó 20 oldalig, ott is csak a neve szerepel szinte.

Lebor állítólag a kirekesztés és előítéletek ellen küzd, de maga is tele van velük:

Számára a németség már eleve bűn. Elvégre egyik pozitív hőse úgy beszél, hogy miként lehet egy német az EU pénzügyi vezetője!? Majd mikor Szlovákiába rándulnak át oknyomozó riportereink, egy cigány asszony megjegyzi a főszereplőnek, hogy jól választott magának párt, mert az tud lovári nyelven. Ergo: aki tud cigányul: jó. Aki nem tud: rossz.
Eleve minden negatív szereplő nem túl meglepő módon azon országokból kerül ki, akik a II. világháborúban Németországgal voltak. Az nyilván fel sem merült benne, hogy nem ok nélkül álltak ott. Biztos rasszizmusból, gazdasági és politikai okok aligha jöhetnek szóba.
Ráadásul ugyanarról a szereplőről képes összevissza beszélni. Farkas Miklós például az egyik oldalon leírja, hogy sohasem lépett be egy pártba sem, pár oldallal később, meg hogy ő volt a leghíresebb ellenzéki…
Farkas Miklós identitásáról is támadhatnak kétségeink. Össze-vissza beszél: a „mi” nála hol a zsidókat, hol a magyarokat jelenti:
„Mit tettünk mi ezekkel a magyarokkal, amitől ennyire megutáltak minket?”, hiszen csupa jót tettek, nyilván nekik nem érte meg itt élni, csak jótékonykodtak. Majd jön egy sirám, hogy nem a németek a felelősek a magyar zsidók deportálásáért (dehogynem, ha nem szállnak meg minket, nem történik meg), hanem a magyarok. Utána viszont magyar lesz: „Még a románok is átálltak a másik oldalra. De mi nem. Nem, nekünk új kormányunk alakult az igazhitűekből, akik még a náciknál is rosszabbak: a nyilaskeresztesek, akik élvezetből gyilkolnak minket.”
Azon túl, hogy egy térkép alapján el lehet mondani, miért tudtak átállni a románok és mi miért nem, igazán tudhatná a Magyarország-szakértő, hogy a nyilas kormány nem úgy alakult, hanem a németek tukmálták a torkunkba Horthy sikertelen átállási kísérlete után. Egyébként is Farkas a naplójában ujjong az amerikai bombázásokat hallva, majd megfeddi a magyarokat, miért nem lázadnak fel, miért nem állnak ellen a németeknek! Ja, és ő miért nem? Leírja: „Élni akarok.” Tehát más haljon meg, mentsen meg, de te nem kockáztatsz? Igazán következetes az író.

Egyáltalán miért jelent meg Magyarországon egy ilyen kötet? Ki volt a célközönség? Vagy a kiadó azt akarta elérni, hogy mi magyarok utáljuk meg magunkat? Minek, ezt tesszük évtizedek óta… Olyan propagandaszaga van, mintha az Antant franciaországi főparancsnoksága adta volna ki, 1915-ben. Egy valamire azért jó. Megtudjuk, hogy egyes nyugati értelmiségiek mit képzelnek rólunk. És ez elég lehangoló.
Nem fogok "Lebor"-ulni az író nagysága előtt, a kevés helyesírási hiba és az aránylag szép külcsín miatt kap egy hármast.

Osztályzat: 3/10

A humor 1984-e


Aldous Huxley: Szép új világ

Bp.: Cartaphilus, 2008


szep_uj_vilag.jpg

És most egy olyan könyvet ajánlok, amelyet mindenkinek kötelező lenne elolvasni 18. életélét betöltve, feltéve, hogy én lennék a világ könyörtelen és nagy hatalmú ura. Erre ugyan még várni kell pár évet, ám addig is erősen ajánlom. Nehezen tudnám eldönteni, hogy Huxley Szép új világa, vagy Orwell 1984-e a jobb antiutópia, mindegyik egyértelműen zseniális. Talán ha egy-egy mondattal a különbséget akarnám kihegyezni: Orwellé a sötét kilátástalan diktatúra gyilkos példázata, Huxleyé meg a negédes a mai világra jobban hasonlító körmönfont és humorosan őrült, szinte őrjítően kellemes lassú halálba szendergő pusztulásé. 

író hihetetlen bravúrja, hogy 1931-ben ennyire eltalálta mit hoz a holnap, azaz a mi jelenünk. 

Az értékek fejreállását: "Lenine Crowne? Észbontóan pneumatikus. Nem is értem miért nem próbáltad még ki" elvégre: "mindenki mindenkié"

a fogyasztói társadalom abszurditását: "nem kell nekünk tű meg cérna, új ruhákat veszünk még ma. Ha sokat öltessz, keveset költessz" vagy: "valódi szattyánbőr-utánzat"

a narkózis diadalmenetét: "a szóma, ha mondom, segít a gondon" , "már egy köbcenti, helyrebiccenti". 

Hihetetlen olvasmányélmény annak, aki humorral szemléli a mostani világot. Mindez még úgy is igaz, hogy a magamfajta könnyen azonosul a vademberrel, aki teljesen idegenül bolyong Abszurdisztánban, ahol semmi nem olyan, mint aminek lennie kellene. Azon kevés regények egyike, amely a polcomra került, nagyon ritkán teszek oda szép- vagy szórakoztató irodalmat, mert a fizetés a szakirodalomra kell. A szép új világot azonban megvettem 3 éve és azóta már negyedszer végeztem ki. Ha tíz regényt kellene összeszednem, mint "best of", akkor mindenképpen ott lenne A gyűrűk urával, az 1984-gyel, a Quo Vadis-szal. Hibátlan és örök érvényű alkotás.

A Cartaphilus kiadása nagyon szép küllemű, remek címlapi illusztrációval, amely hűen tükrözi a tartalmat.

Osztályzat: 9/10 és csak azért nem tizes, mert mindig bízok abban, hogy egyszer kezembe akad a hibátlan könyv, amelyet akkor nem tudnék osztályzattal ellátni, ha már egyszer kiosztottam volna. Legyen inkább 9.5/10.

A magyar gót irodalom 30-as évekbeli gyöngyszeme


Szabó Dezső: A kötél legendája

Bp.: Szépirodalmi, 1979

kotel.jpg

Ritkán olvasok novellákat, elbeszéléseket, nem az én műfajom, számomra túl rövidek és még a regényekben is a hosszú köteteket favorizálom, amelyeket napokon át cipelhet magával az ember buszon ingázás közben. Most mégis két elbeszélést értékelek, amelyeket  egy kollégám ajánlott  figyelmembe. Az 1920-30-as évek magyar irodalma számomra meglehetősen idegen terület, csak az utóbbi időben olvastam el Herczeg Ferenctől „Az élet kapuja”-t (történelmi regény arról hogyan nem lett Bakócz pápa – nem hagyott mély nyomot bennem) és Tormay Cécile „Bujdosó könyv”-ét (nem tetszett, nagyobb a híre, mint fénye, bár kétségtelenül hiánypótló). Szabó Dezső pedig azon körbe tartozott, amely egyre szélesebb: azon írók, akiktől olvasnom kellett volna. 

Nos, ő most kikerült belőle, mert tényleg elolvastam a leginkább figyelmembe ajánlott két elbeszélést és még párat el is fogok a jövőben.
Meg kell mondjam, szerintem magasan veri a fent említett két írónkat, írónőnket. Hogy milyen sötét, már-már mai gótikus stílusú sötétséget képet festeni, íme:

„- Halál – sóhajtotta a levél, és elvált az ágtól. Egy-két percig libegett-lengett az ősz titkos sóhajtásai szerint. Aztán lehullt az irgalmatlan sárba. Mindjárt nagybuzgón oda is ragadt. Hogy rothadjon, hogy sárrá legyen ő is, hogy új szerepben vegyen részt a nagy világ-mókában.
- Éhes vagyok! – sírta a kis Ánizs Pityu.
- Halál – nyögte halk nesszenéssel az ágacska. És eltört, mintha láthatatlan kéz roppantotta volna meg. Aztán már ő is ott volt a sár súlyos hullámai között.
- Éhes vagyok! – jajgatta az ötéves Ánizs Julis.
- Halál – sziszegte a csipkebokor. Megreszketett didergő feje, és a vörös bogyók hulltak a sárba. Apró vércseppek az ősz felmarcangolt testén.
- Éhes vagyok! – bömbölte a hatéves Ánizs Gyurka.
És millió levél, ágacska, bokor, fűszál, haldokló virág mondta: - halál.”

Egy emós megnyalná mind a tíz vérző ujját… A Kötél legendája című elbeszélés nagyon furcsa darab. Mint látható (az előző idézettel indul a mű), nem vidám lakodalmi menet. Egy tizenegy-gyermekes családapa viszontagságát mutatja a 30-as évek Magyarországán, aki elveszti állását a politikai világnézetek iránt tanúsított érdektelensége miatt. Gyermekeinek nincs mit enni adnia, így végül legkisebb csemetéjét magához véve koldulni megy a fővárosba, de a kisgyerek a karjai között hal meg, ő maga pedig az őrület határán táncol és gyilkossá válik. A társadalom közönyösségét bemutató elbeszélés aztán furcsa fordulatot vesz, de minden poént nem érdemes lelőni, hátha akad aki elolvasná. Mindenesetre érdekes kontrasztban áll a záró rész az eddigiekkel, Szabó Dezső humora félelmetesen abszurd.

Az abszurd humor királya azonban a „Feltámadás Makucskán”. Az elbeszélés már-már a fantasztikum világát idézi fel: Makucska faluban ugyanis egyik vasárnap minden előzetes parlamenti és községi engedély, de még pápai áldás nélkül is fogják magukat és feltámadnak a halottak. Természetesen a falu jelenlegi lakosai ennek nem örülnek: a bíró félti állását az elődjétől, a pap a korábbi mesterétől, de mindenki félti házát, kertjét a korábbi tulajdonostól. Szóval a falu háborút hirdet a megboldogult falusiak ellen, árkokkal, géppuskákkal, mindennel. A csúcspont azonban kétségtelenül az, amikor Szabó leírja a Parlament ülését, amelyet a feltámadás esete kapcsán tartanak. Tényleg zseniális, Monty Python-stílusú abszurd.
Szóval olvassunk néha magyar irodalmat is, mert bizony elhallgatott vagy csak tudatlanságunknál fogva ismeretlen gyöngyszemekre lelhetünk. Szabó Dezső tragikuma ugyanakkor figyelmeztető jel is. Őt senki nem szerette, egy rendszer sem preferálta: a nemzetieknek bolsevik volt, a kommunistáknak fajvédő és antiszemita. Budapest ostromának végén 1945-ben legyengülve, betegeskedve halt éhen, ugyanúgy mint hősének legkisebb gyermeke.

Fantasztikus kötet, ahol ötvöződik a szórakoztatás és az elgondolkodtatás.

Osztályzat: 9/10

A thriller-mentes thriller rejtélye


Darren Shan: A holtak vonulása

Bp.:Nyitott Könyvműhely, 2010

ds.jpg

Valahogy átgyűrtem magam Darren Shan első - állítólag - felnőtteknek írt - állítólag - hátborzongató - állítólag - thrillerén.
Annyira félelmetes, mint egy plüssmackó az óvodában, annyira izgalmas, mint egy brazil szappanopera 4211. részének tizedik ismétlése és annyira hatásos, mint egy Facebook-os körlevél, amelyben energiapazarlással küzdenek az afrikai nyomor ellen... Legalábbis számomra, de itt egy ellenvélemény:ellenvélemény
A szereplők unalmasak, a történet nemkülönben. A főgonosz nem elég gonosz, hősünk nélkülöz minden hősiességet. Karaktere leginkább egy valóságshowba beválogatott reménytelenül kretén karriervadászra hajaz. A thriller fogalmát is valószínűleg újraírták az utóbbi időben (a "TV-műsor" és a "szórakoztatás" szóval együtt), mert az én olvasatomban a thrillerben feszültség, izgalom vegyül reménytelenséggel és akcióval, ezekből pedig itt vajmi keveset kaptam. Visszagondolva  nem emlékszem egy igazán félelmetes epizódra sem a kötetben. 
Még a címválasztást sem értem, holtak vannak benne, de nem nagyon vonulgatnak... A borító meg egyenesen lapos azzal a sötét színekben kiabáló Munch-féle Sikoly epigonnal.

Osztályzat: 5/10

Egyébként trilógiáról van szó, bár egyelőre el nem tudom képzelni hogyan lehet folytatni a sztorit, mert lezártnak tűnt... De hát Darren Shan fantáziája elég fejlett, biztos megoldotta. Az első kötet alapján azonban a folytatásról én már csak borítók alapján fogok hírt kapni, mert olvasni aligha fogom.

2013. március 9., szombat

Westerfeld: Csúfok trilógia


Scott Westerfeld: Csúfok, Szépek, Különlegesek

Szeged: könyvmolyképző, 2007, 2009, 2011






Scott Westerfeld egy különös jövőképet vázol felénk, a távoli (vagy nem is olyan távoli?) jövőben játszódik a történet, ahol mindenkivel megtörténik az, ami ma olyan sokaknak nem adatik meg: a 16. születésnapján mindenki szép lesz. Akár akarja ezt, akár nem. De hát, mindenki szép akar lenni, nem? A történet nem túl bonyolult, a főszereplő Tally szép akar lenni, élvezni akarja az életet, ami a szépeknek kijár: fény, ragyogás és folytonos jókedv és mulatság. De hát akire fény vetül, annak árnyékot is kell vetnie. Tallynak nehéz döntéseket kell hoznia: barátság vagy öncél, becsület vagy árulás, nehéz út vagy a könnyebb út és végül csúfság vagy szépség. Westerfeld trilógiájának első kötetében, főhőslányunk máris hibát hibára halmoz, hiszen az élet nem játék és nincsenek egyszerű döntések. A könyv a döntésekről szól, melyeket meg kell hozni és a rossz döntésekről, amelyek  esetén súlyos következményekkel kell szembesülnünk. A könyv a becsületről szól, amit el lehet veszíteni és nehéz visszaszerezni. És a „Csúfok” a szépségről szól, amely nem feltétlenül a tökéletes arcban és alkatban rejlik. 
Olvassátok el, mert ez egy jó könyv, különösen ajánlom az éppen e magából kicsavarodott világba felcseperedő ifjú titánoknak és titánnőknek, mert esetleg tanulhatnak is belőle, hogy mi lesz belőlünk, ha nem vigyázunk.


A Szépek onnan indul, ahol a Csúfok véget ért. Tally csúfos kudarcot vallott. Két fiú között a padlót smárolta le. Becsülete oda, barátnője fokozatosan ellenséggé alakul át. A második rész sajnos nem annyira erőteljes számomra, mint az első, bár sötétnek elég sötét a leírt utópikus csillogás ellenére is. Talán az a hihetőség, ami az első epizódban jelen volt, itt kissé megfakult pár jelenet miatt. Összességében erős 7-es osztályzatot kap. 


Tally már maga sem tudja kinek az oldalán áll. Agyát manipulálják és a sok igazság között nehéz igaznak maradni. Ahhoz, hogy értelme tiszta maradjon drasztikus módszereket vet be. De nem csak az ellenségeitől kapott különleges képességek teszik bizonytalanná, agyába befészkel a kétség, hogy egyáltalán jó oldalon áll-e!? Mi fontosabb az egyén szabad akarata vagy a biztonság és a béke ópiuma? A történet úgy érzem elfogyott a végére, és az mentette meg, hogy a lezárás nem volt túlságosan sablonos, így hetesre osztályoztam némi jóindulattal. És talán ennek a legszebb a borítója.



Összességében nagyon jó kis sorozatról van szó, amely ifjúsági regény erős sci-fi beütéssel

Osztályzatok:

Csúfok:8/10
Szépek: 7/10
Különlegesek: 7/10

Utóirat: Most tudtam meg, hogy van 4. része is a trilógiának. Amit egyszerre lehangolónak és reménytelinek érzek. Angolul Extras címmel jelent meg a darab, amely azonban inkább kiegészítés, hiszen a szereplők más karakterek. Magyarországi esetleges megjelenéséről eddig nem olvastam.